Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 10. szám - "Iszonyú rendet vágtam": beszélgetés Simonyi Károly Kossuth- és Állami-díjas professzorral: az interjút Staar Gyula készítette
— Testvéreim és édesanyám körében értettem meg igazán, hogy a szakmán kívül eső lényeges kérdésekben a józan, értelmes ember pontosan annyit ér, mint a legtanultabb fő. Szakmáról, természetesen nem vitáztunk. Ők tudták hogyan, mikor kell vetni a gabonát, én meg gyorsítót tudtam építeni. Erről nem volt vita. De minden testvérem, édesanyámról nem is szólva, egyenrangú félként vitatkozott velem olyan kérdésekben, mint a nagyon bonyolult rendszerek megítélése: az emberi társadalomé, az emberi erkölcsé, az emberi kapcsolatrendszeré. Később ugyanezt éreztem a fiaimmal szemben is, sőt lassan unokáim is vitapartnereim lesznek. E kérdések vizsgálatánál a józan ítélőképességű hétköznapi ember soha nem tévedhet akkorát, mint a szakmabeli. Hiába voltam „tanult ember”, soha nem találtam olyan érveket, melyekkel e kérdésekben lehengerelhettem volna testvéreimet. Egyszerűen azért, mert ilyen érvek pedig nincsenek! Ez két dologra kell hogy figyelmeztessen: szerénységre és a józan ész megbecsülésére. A nagyon bonyolult dolgok iránti alázatra és a többi embertársammal való teljes egyenlőség elfogadására. Mert a szakma az szakma. Van, aki szalámit árul, van, aki elméleti villamosságtant. Ezek nem lényeges dolgok. A lényeges az, amiről nem beszélünk, mégis ez a kultúra végső, legfontosabb tartópillére: a tartás, az etika. — Professzor úr, ha már ín tartunk, hadd kérdezzem meg, mit adott neked a szocializmus? — A nyugodt lelkiismeretet. Ma is a Rózsadombon lakom, mégsincs bennem az az érzés, hogy kivételezett lennék. Megdolgoztam érte, s rendjén valónak érzem a helyemet. E lehetőség mások előtt is nyitva áll. Ma már nem lenne lelkiismeretfurdalásom, ha mondjuk elutaznék a jugoszláv tengerpartra nyaralni. Mások is megtehetik. Jól szimbolizálja ezt egy élményem. Ritka alkalom, beutalót kapott családunk Lillafüredre. Megérkeztünk, elfoglaltuk a szobánkat, kinyitottam a szekrény aj tót, hogy elrakjam a ruhákat, s meglepve láttam az ősi módszer szerint oda írt üzenetet: „Itt voltam, X. Y. ellető kanász”. Mondtam is a feleségemnek: látod, ezt jelenti számomra a szocialista társadalom, többek között ezért vagyok elégedett, ezért nyugodt a lelkiismeretem. Van egy kis házunk a Balatonnál, ha kimozdulunk valahová, hát oda megyünk a Trabantunkkal. Bár, ha most itt lenne a feleségem, biztosan közbeszólna: övé a Trabant, ő vezeti. Amikor jövünk hazafelé, s a kocsiban érzem a magunkkal hozott gyümölcs illatát, nagyon jól érzem magam. Tudod, miért szeretek Trabanton utazni, jobban, mint más, jobb autón? — Nem, el sem tudom képzelni! — Mert ráz. Mint otthon a szekér rázott. Arra emlékeztet. — Igaz, erre nem is gondoltam. Professzor úr, nem fejezhetjük be úgy a beszélgetésünket, hogy ne ejtenénk szót könyvedről, A fizika kultúrtörténetéről. Kényszerű magányodban a múlt felé fordultál és katedrálist építettél. Egyedit, különlegeset, csak a mi vidékeinken építhetőt. Vekerdi László így ír róla: „Ez a könyv egyszerűen valódi emberek egymást követő nemzedékeinek gyönyörködtető szellemi kalandjaként mutatja be a fizika fejlődését; olyan folyamatnak, melynek akár korai fázisaival is lehet és érdemes ma is közvetlen eredeti forrásokra épülő kontaktust teremteni.” Hogyan kezdtél neki, mi ösztönzött e könyv megírására? — Egész életemen végigkísért a szintetikus látásmódra és az enciklopédikus műveltségre való törekvés. Őszintén szólva, nemigen gondoltam arra, hogy ebből mások is hasznot húzhatnának. Szaktárgyaim, a fizika és a matematika, alapozó diszciplínák voltak. Ezek feldolgozásakor az ember óhatatlanul találkozik érdekes epizódokkal, történeti adatokkal. Egyetemi előadásaimban egy-egy nehezebb levezetés, gondolatmenet után tudománytörténeti érdekességeket is elmondtam, beleszőttem a tananyagba. Láttam, tanítványaim szeme fölcsillan, figyelmük megélénkül. Később feljegyeztem magamnak ezeket a lazító gyakorlatokat, és tudatosan alkalmaztam. Csírái lettek születendő könyvemnek. A közvetlen lökést az adta, hogy a villamosmérnök hallgatók felkértek, tartsak előadást kollégiumukban, a Várban. Akkor kezdtem kilábalni életem nehéz időszakából, elfogadtam a meghívást. Diákjaim rám bízták miről beszéljek. A történelmet választottam, a fizika 19
