Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 10. szám - "Iszonyú rendet vágtam": beszélgetés Simonyi Károly Kossuth- és Állami-díjas professzorral: az interjút Staar Gyula készítette
— A kritikus helyzetek, ha másra nem, arra jók, hogy megismerjük embertársaink valódi énjét. — Ez igaz. Amikor a gyűlésnek vége lett, egymás között megállapítottuk, az összejövetelen ez a felszólalás volt a legbátrabb és a legerkölcsösebb. Szegény fiú, nemsokára, viszonylag fiatalon meghalt. — Graaf György volt, rögzítsük a nevét. — Ezt meg honnan tudod? — Professzor úr, én készültem! — Jó, jó, de ennyire? — Igazán nem szándékom a sebek fölszaggatása, de amikor elvállaltad a forradalmi bizottság elnöki tisztségét, nem érezted, itt most repedés keletkezett a politikától való tartózkodásod páncélján? — De, igen, igazad van. Úgy éreztem, mindezt a KFKI-ért teszem. Azért az intézetért, ami szívszerelmem volt, aminek fölépítésében erőm megfeszítésével részt vettem, ahol több épületsarok, berendezés kedves gyermekemként köszönt vissza. Hittem abban, tekintélyemmel, tudásommal képes leszek megvédeni az Intézetet, az értékeket mindenféle kilengéssel szemben. Jánossyval is beszéltünk erről, biztosítottam, abban a pillanatban, amint itt rend lesz, az én szerepem megszűnik, és újból övé a kormánybot. A KFKI-ban is történt a kritikus napok alatt rendbontás, majd a sorok rendeződtek és visszaállt a régi munkarend. Egy idő múlva azonban a KFKI pártvezetése megkért, jöjjek és beszéljünk a történtekről. Hosszú vita után a párttitkár ezt mondta: — Lehet, hogy a professzor úr sok jót csinált, lehet, hogy csak jót csinált, de a reakciósok zászlajára mégiscsak a Simonyi név volt ráírva. Most pedig a dolgozók azt mondhatják, igen, a kis embereket kirúgjuk, az igazgatóhelyetteshez bezzeg nem merünk nyúlni. Kifejtette álláspontjukat: Ők arra kérnek, mondjak le igazgatóhelyettesi tisztségemről, maradjak osztályvezető. Mondtam, ennek semmi értelmét nem látom, majd befejeztük a véleménycserét. Azután megindult a harc. Rá kellett jönnöm, ilyen körülmények között képtelen vagyok dolgozni, vezetni. Addig azt hittem, itt iskolát teremthetek. Sok nagy fizikus körül nem alakult ki iskola. Volt bennem egy határozott érzés: ha mindenki mindent megad, szerényebb kvalitásaimmal is, szorgalommal, munkabírásommal, emberismeretemmel, teremthetek ilyet. Rájöttem, a körülmények ezt nem teszik lehetővé, innen el kell mennem. így, bár hivatalosan soha nem kértek rá, lemondtam, munkatársaimnak írtam egy búcsúlevelet, és 1957. december 31-én végleg becsuktam magam mögött az ajtót a KFKI-ban. — Azóta sem jártál fönn? — Nem, soha. Ezután kampányt indítottak ellenem. Kiderült, csak rossz tulajdonságaim voltak, a tehetségtelenségtől a korrupcióig, minden. Akkortájt fekete-fehérben kellett gondolkozni. A KFKI-ban összehívták a kutatókat és elmagyarázták, miért mentem el. Egyetlen ember állt föl érdekemben, Keszthelyi Lajos. Azt mondta: — „Értse meg a KFKI vezetősége, mi, volt munkatársai, nagyon kínos helyzetben vagyunk, mert akármi is történt, akkor is szeretjük Simonyi Károlyt!” Ilyen nyilatkozat akkoriban, ha nem is volt életveszélyes cselekedet, de az ember karrierjébe kerülhetett. A KFKI-ból azzal a tudattal távoztam, a Műegyetem Elméleti Villamosságtan tanszékének vezetői állása biztos háttér számomra. Rá kellett döbbennem, inog alattam az is. Nagyon reális, logikus kérdést tettek fel a kinti erők. Aki politikai okok miatt nem vezethet egy kutatóintézet, az vajon alkalmas-e arra, hogy a jövő értelmiségét, mérnökeit nevelje? Egyre fogyatkozó jégtáblán vívtam a magam harcát, most már mindössze azért, hogy pedagógus maradhassak, megoszthassam tanítványaimmal a tudást, nap mint nap láthassam az érdeklődő gyermektekinteteket. A mélypont az volt, amikor letiltották idehaza egyik könyvemet, külföldön pedig lépéseket tettek könyvem idegennyelvű kiadásának megakadályozására. Csodaszámba ment, hogy végül is nem merültem el végleg. Hallgatóim kiállásának köszönhettem életbenmaradásomat, valamint annak, hogy akkor már 16
