Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 10. szám - "Iszonyú rendet vágtam": beszélgetés Simonyi Károly Kossuth- és Állami-díjas professzorral: az interjút Staar Gyula készítette

— Választhattál.

— Igen, választottam. Mindkettőt.

— Azt hogyan lehetett?

— Két egyetemnek egyidejűleg hallgatója lenni ma is, de akkor is tilos volt. Segítségemre sietett azonban az egyetemi képzésnek a társadalom akkori felépítéséből fakadó, hallgatólagosan tudomásul vett formája, a mezei jogászság. A vidéki egyetemek ugyanis a mezei jogászokból éltek. Az évfolyamra beiratkozott 100—200 hallgató, de csak 10—20 járt előadásokra. A többi csak vizsgázott. Magyarországon ebben az időben temérdek aranyifjú élt. Gazdag földbirtokosok, gyárosok csemetéi, akik bolondok lettek volna az egyetem padját koptatni. Vadászgattak, hálóztak, költötték a szegény ember pénzét. A diplomát azért meg akarták szerezni. De így lehetőség nyílott arra is, hogy valaki a munkája mellett elvégezze az egyetemet.

Számomra azonban elkezdődött a nehéz világ. A Műegyetemen hallgattam az előadásokat, vizsgáztam, szigorlatoztam, közben készültem a jogi vizsgákra is, vonatra ültem, s mezei jogászként vizsgáztam Pécsen. Tudatosan, potenciális világmegváltóként vállaltam a megpróbáltatásokat. Tizennyolc évesen úgy gondolkoztam: a társadalom rendjét a jogászok szabják meg, a termelési folyamatokat a mérnökök. Nyilvánvaló, hogy az alap és a felépítmény nálunk sehogy sincs egyensúlyban. Itt kell rendet teremteni. Ehhez kell nekem jogot tanulnom és technikát.

Csalafintaságom, hogy két egyetemet végzek párhuzamosan, ha kitudódott volna, valószínűleg mindkét egyetemről eltávolítanak.

— Meddig tartott ez az állapot? A jogot is elvégezted?

— Előbb lettem jogász, mint mérnök! Igaz, nagyon hamar rájöttem: céljaimra, a társadalom struktúrájának megismerésére, világmegváltásra a jog nem alkalmas. Felismertem, túl sok hasznát nem veszem. Mégis elvégeztem, egyrészt virtusból: ha már belekezdtem, megmutatom, egy mérnök félkézzel elvégzi a jogot — hivalkodtam fiatalkori gőggel. Másrészt nem hagytam abba a római jog miatt. Máig emlékszem erre a szép, logikus, nagyon komoly tárgyra. Magam is komolyan vettem, éjjeleken át tanultuk bátyámmal a latin nyelvű definíciókat és latinul folytattunk le képzelt peres eljárásokat. Ő is velem járt a pécsi egyetemre, míg itt Pesten a Kereskedelmi Akadémiát végezte.

Végül is államtudományi doktorátust szereztem, de kicsit szégyellem magam.

— Miért, szégyenkezned talán mégsem kellene.

— Megmondom neked őszintén, mindenkinek megtiltanám a második egyetemi diplomaszerzést. Amikor azt mondja valaki dicsekedve, két—három diplomám van, nem tudom hány doktorátusom, akkor általában kiderül, ott valami nincs rendjén. Valaki, valamit bizonyítani akar, valaminek a hiányát leplezi.

— Ezt mondod ma az interdiszciplináris tudományok korában?!

— Ez ma talán méginkább igaz. Aki elvégez egy egyetemet, annak legalább azt meg kellene tanulnia, hogyan kell „tanulni”. Szent meggyőződésem, a kutatás vagy fejlesztés célratörő tanulás és a kreatív munka összehangolt egysége, amit csak önmagunk, esetleg az azonos témán dolgozó kutatótársaink segítségével realizálhatunk. Egy újabb egyetem legtermékenyebb éveinket iktathatja ki. A szervezett átképzés, továbbképzés szükség diktálta kényszeréről természetesen nem beszélek.

— Térjünk át most a műegyetemi időszakra.

— Mire vagy kíváncsi?

— A oktatásra, a tanárokra, a harmincas évek Műegyetemére. Mindenre . . .

— Néha arra gondolok, a hajdani Műegyetem felépítése mennyire áttekinthető, egyszerű volt. A vegyészmérnöki és a gépészmérnöki képzést egyetlen kar végezte. Egy dékán, egy prodékán, irodavezető, annak egy titkára és János bácsi, a hivatalsegéd. A tanszéken a professzoron kívül általában egy adjunktus és egy-két tanársegéd látta el az oktatási feladatokat, a professzor előadásokat tartott, az adjunktus gyakorlatokat vezetett.

Nem voltak tanulókörök, évfolyamfelelősök, és ki tudja még hányféle tisztségviselő, ellenben volt egy csodálatos intézmény, megszüntetését nagyon fájlalom. Minden évfo8