Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 10. szám - "Iszonyú rendet vágtam": beszélgetés Simonyi Károly Kossuth- és Állami-díjas professzorral: az interjút Staar Gyula készítette

A kaszálásnak azonban van egy fontos fortélya. A rendet a végén jól ki kell vágni, mert a rosszul kivágott sorvégben elbotlik a marokszedő. Nagyotakarásomnak Teri húgom, a marokszedőm esett áldozatul, aki engem követve óriási nyalábokat szedett, ráadásul gyakran hasraesett. Panaszkodott is, miért veri az Isten őt azzal, hogy utánam kell markot szednie.

Mi volt nehezebb, szigorlatra készülni vagy kaszálni?

— Nézd, az öcsém ugyanezt kérdezte tőlem, amikor az aratás szünetében izzadva körülültük a nagy tál aludttejet, ami pokolian jólesett! Neked sem mondhatok mást, mint neki. Akkor, ott, az volt a nehezebb. Amikor pedig szigorlatra készültem, gyakran inkább arattam volna.

— Időzzünk még egy kicsit a középiskolai éveidnél. A családról, a két családról már beszéltél. Könyv élményeidről még nem.

— A két világháború között a kultúra magunkba szívására gazdag önképzési lehetőség nyílt. Számos remek könyv jelent meg, amelyeknek lehet, hogy ma már megkérdőjelezik a tudományos értékét, rám azonban nagy hatással voltak. Csodálatos,

lenyűgöző élményt adtak. Izgalmasak voltak és érdekesek, nem tankönyvszagúak. Ott volt például Szerb Antal két kiváló kötete: „A világirodalom története” és a „Magyar irodalom- történet”. Meghatározó könyvélményem volt Babits Mihály „Az európai irodalom története” című könyve. Azt mondtam, ha Babits Mihály mutat utat nekem, ő fogja a kezem, s figyelmeztet, itt állj meg fiam, itt érdemes időzni, abból nagy baj nem lehet. Amit ő értékesnek tartott, mind elolvastam, könyvét jegyzetekkel láttam el, kiegészítettem számtalan adattal, évszámokkal. Keresztül-kasul többször átolvastam a csodaszép, regénysze- rűen megírt irodalomtörténetét, belőle akár szigorlatozhattam volna.

Később rájöttem, ha töményen akarom élvezni az irodalmat, verseket kell olvasnom: régieket és moderneket, itthoniakat és külföldieket, és persze kedvencemet, utolsó nagy szerelmemet, Dsida Jenőt. Az ő versei állandóan bennem zengtek. A verseket nemcsak átfolyattam magamon, nagyon sokat megtanultam. Az érettségin például a tanárom azért adta Madáchot tételként, mert azt hitte, én „Az ember tragédiáját” könyv nélkül tudom, az utolsó betűig. Alig tévedett. Később, amikor a második világháború végéhez közeledve minden felmentésem érvényét veszítette, és be kellett vonulnom, három könyvet vittem magammal: egy német—orosz szótárt, egy atomfizika könyvet és egy Dsida-kötetet. De ez már más történet.

— Meglep, hogy természettudományos könyveidről nem szóltál. Hiszen ugyanilyen erővel említhetted volna a kor két nagyhatású könyvét, Eddington: „A természettudomány új útjai” és Jeans: „A csillagos ég titkai” című munkáját.

— Tudatosan tettem. A középiskolában úgy voltam elkönyvelve, mint a matematikus, fizikus. Az tehát természetes volt, hogy sok jó könyvet olvastam e témakörben is. Strasser V. Benőnek a Zsidógimnázium fizikatanárának volt egy kiváló, nem hivatalos tankönyve, a „Középiskolás fizika”. Ebben találkoztam először a kvantumelmélettel és Einstein relativitáselméletével. Csodálkoztam: miért nem beszélnek nekünk erről a gimnáziumban? Mikola Sándornak a Fasori Gimnázium matematika-fizika tanárának, igazgatójának „A

Végigdolgoztam családommal az aratást (1948)

6