Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 12. szám - Simon János: A taps ezúttal elmaradt: avagy utószó négy futball-könyvhöz a Mundiál kapcsán: [T. András Emil: Mundiál zárt kapuk mögött]: [Bocsák Miklós: Mundiál '86]: [Pintér István: Álom és valóság]: [Végh Antal: Gyógyít6atlan?]: [könyvismertetések]
nagyképűnek és agresszívnek tűnt, a helyzetet jobban ismerő ember számára azonban egyértelmű volt, hogy mindez csak leple egy önmagát elvesztett ember kétségbeesésének. Hiába is tagadta Mezey, már Mexikóba érkezésekor láthatóan nagyon rossz idegállapotban volt. Idegállapota a legfeszültebb pillanatokban már az üldözési mániáig fokozódott, gesztusai, szavai, cselekedetei is nagyfokú idegkimerültséget bizonyítottak. Amikor pedig mindezt Vándor Kálmán, a Népszava tudósítója megírta, kitiltotta őt Comanjillából, merthogy Budapestről saját emberei naponta telefonon jelentették Mezeynek, mit írnak róla a Hotel Estanciában megszálló magyar újságírók. Úgy látszik, a kapitánynak az itthoni közvélemény valamiért fontos volt. Mezey már a szovjet mérkőzés előtt kiborult, s az első két szovjet gól már csak kegyelemdöfést jelentett számára. Ezután már nem is volt képes átrendezni csapatát. Összeroppant az alatt a teher alatt, mely a Nyilasi-ügytől kezdve az utolsó mérkőzésig a vállát nyomta. Olyan ember reagálásainak lehettünk tanúi, akinek nem volt szokása mások véleményét kikérni, meghallgatni, sem a nagy feladat előtt, sem alatt, sem után. Egyedül vállalta a terhet, s beleroppant, nemcsak a futballpályán, hanem azon kívül is. Hiába próbálta titkolni, megrázóan beleroppant. Egyedül akart hős lenni, és egyedül akart (volt kénytelen?) bukott mártír lenni. Tragédiája, hogy senki nem akadt, aki akár erőszakkal is, melléje tolakodott volna: segíteni, bár ki tudja, valóban volt-e erre lehetőség! Az összeroppant kapitány megtört lelkiállapotát túláradó önbizalommal, visszataszító fellengzősséggel próbálta fedezni, elfeledve közben, hogy Mexikóban a világ szeme előtt áll, s nem pusztán önmagát képviseli, nem pusztán önmagát járatja le.. . Hátra van még néhány kocka. Mezey mond még valamit az egyik újságírónak, aztán a fordítást meg sem várva föláll és elindul kifelé a teremből. Most már mindenki biztos lehet afelől, hogy a magyar játékosok nem jönnek a sajtókonferenciára elköszönni, persze minek is jönnének, hiszen még a bemutatkozásuk is elmaradt. Mezey elindult kifelé a teremből, miközben a sajtófőnök még utolsó mondatainak fordításával küszködött, hiszen egy kicsit lakkozni kellett. Nem volt viszont, aki lakkozza Don Emilio Östreicher mondatait, bár talán ezt senki nem igényelte, hiszen nem külföldiek előtt hangzottak el. De ne vágjunk a dolgok elébe! Amikor először találkoztam Östreicherrel, bemutatkozásunkkor nem is annyira a puha kézfogás zavart, hanem hogy elnézett a fejem mellett. Amikor pedig szokásos esti sajtószemlén olyat is lefordítottam a mexikói újságokból a magyar újságíróknak, ami a magyar gárda anyagi dolgainak faramuciságairól szólt, bizony kihívhattam magam ellen Don Emilio idegen haragját. Mert ki tud arra magyarázatot adni, hogy például a magyar újságíróknak miért kellett fejenként napi 35 dollárral többet fizetniök a szállodai szobákért, (102 dollárt), mint az ugyanott megszállt francia, kanadai vagy német újságíróknak. Östreicher biztos tudja, hogy ki és mikor kötötte meg ezt a magyarokra nézve oly hátrányos szerződést, hiszen ő is ott volt azon a bizonyos decemberi tapasztalatszerző körúton, ráadásul ő még spanyolul is jól beszél. Furcsa dolog volt az is, hogy az egyik sajtóértekezleten Mezey azt mondta, hogy a magyar csapat a pályabérlésért 2 ezer dollárt fizet a helyi egyesületnek, míg másnap az egyesület vezetői úgy nyilatkoztak a sajtónak, hogy ők csak 500-at kapnak. Én persze mindig csak a sajtóból fordítottam, amiért Östreicher nyugtalankodni kezdett. Azon a bizonyos zártkapus edzőmérkőzésen történt kifakadására pedig (az esetről T. András könyvében olvashatunk) azért nem válaszoltam, mert akkor ez nem segítette volna labdarúgásunkat, hiszen mindössze három nap volt hátra a csoportmérkőzések kezdetéig, és mégha vállaltam volna is a feszültség ódiumát, ki állt volna ki mellettem, akkorra ugyanis már néhány újságíró nem kívánatos személy lett Comanj illában. Engem ugyan senki sem tiltott ki onnan, ettől kezdve azonban nem tettem be a lábam oda, ahol magyar zászló alatt idegen állampolgár az úr, éspedig nem is akárki. A filmen van még néhány kocka. Mezey György elindul a kijárat felé, mégsem jut ki egykönnyen. A teremből egy szemellenzős fehérsapkás úriember sündörög elé. Gratulált vagy részvétet nyilvánított, a távozó szövetségi kapitány számára úgy tűnik, már ez is közömbös, elnézett mellette. A fehérsapkás férfiról különben Végh Antal is említést tesz könyvében: Kutas Istvánnak hívják. Végh — okkal vagy ok nélkül — nagy diktátornak 92
