Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 12. szám - Kántor Lajos: Levél a malomból, Végh Antalnak
nevezi őt, akinek múltja ma is teherként kísért a magyar futballban. Nos, ő volt az, aki utoljára kezet fogott a távozó kapitánnyal. (Óh, jó Lucifer, micsoda véletlen!) íme ezek voltak Mundiál-szereplésünk utolsó jelenetei. Mezey György távozó magyar szövetségi kapitány még egyszer a kamerába néz, mintegy búcsúzóul és itt elfogynak a kockák. A taps ezúttal elmaradt. Levél a malomból, Végh Antalnak-m. m.edves Végh Anti! Alighanem én is gyógyíthatatlan (javíthatatlan) vagyok, hogy mindenbe beleütöm az orromat. Napsütéses október délelőtt van, a malomárokban lezubogó Kalota vize — talán az idén utoljára — elzsongíthatna, s lassan „öregfiú” korba érkezvén (legalábbis sportolóértelemben már elég régóta ide tartozom), szunyókálhatnék a heverőben a parton, a ház előtt; és én ehelyett ismét verem a gépet, pörbe szállók a világgal — ezúttal Veled. Az este ugyan kevés futballt közvetített a tévé, annyi azonban most is volt, hogy eszembe juttassa könyvedet, a Gyógyit6atlan?-t. Egyébként már hetek óta forgatom a fejemben, hogy írok Neked ebben az ügyben. Ügyben, mondom, tehát többre gondolok, mint közönséges baráti levélre. Minél több (írásos) visszhang jut el hozzám, annál indokoltabbnak érzem megszólalásomat. Engem ugyanis — akár innen, a malomból, akár kolozsvári, Mikes Kelemen utcai otthonomból szólva — nem tekinthetsz sem ellenségednek, sem riválisodnak vagy irigyednek. Egyszer-kétszer nyilvános baráti gesztusra, pontosabban (értő?) kritikusi megnyilatkozásra is ragadtattam magam irányodban, és ezt máig sem bántam meg. Függetlenül attól, hogy személyesen hol és hányszor, milyen felállásban találkoztunk, könyveid hozzám önmagukban is és önmagukért beszéltek. Ide sorolom a Miért beteg a magyar futball? címűt is, amelyet (azt hiszem, még 1974-ben — dátumot ugyanis nem írtál rá) így dedikáltál: „Kántor Lajos barátomnak szeretettel: Végh Antal.” Barátaim meglehetősen szétolvasták ezt az első kiadást, már el kellett dugnom a kölcsönké- rők elől. A Gyógyit6atlan?-t nem fogom eldugni, mert nem féltem. Elolvasása után előbb nagyon mérges, majd szomorú lettem. Pedig egyik megbírált játékos, szövetségi kapitány vagy sportvezető sem rokonom, még látásból sem ismerem őket (legfeljebb a lapokból, a képernyőről). Nem őket akarom menteni, a labdarúgás világának erkölcséről sincsenek illúzióim. Miattad szomorodtam el. Egykor közös barátunk, a nagyszerű kritikus és irodalomtörténész Kiss Ferenc (Nagy László és Kormos István nem véletlenül fogadta meleg barátságába őt), hiszem, helyettem is megírta volna a levelet, de úgy tudom, már rég nem leveleztek (ez persze magánügy), s ami ennél szomorúbb, egyelőre betegsége akadályozza őt egy ilyen nyílt állásfoglalásban. Szóval, azaz írásban kötelességemnek érzem, hogy én ne hallgassak, ne intézzem el legyintéssel a dolgot. Új futballkönyved legmeglepőbb, kilencedik fejezetében („Az utószó helyett is párbeszéd”), amelyben riporteri kérdésekre válaszolva magad minősíted, még megjelenése előtt, saját művedet (!), többek közt ezt írod: „Hátha a magas, a fennkölt irodalom már nem utasítja ki ezt a kötetemet sem honi literatúránkból, pusztán a témája miatt. Mert ha a színvonallal, a megírás mikéntjével van baj, az más!” Szavadon foglak, kénytelen leszel most meghallgatni. Mert a megsértődött, megsértett sportújságírók, sportvezetők cikkeire bizonyára fel voltál készülve, ezek csak az amúgyis kiválóan megszervezett reklámot fogják növelni, gondolhattad. Én nem reklám- vagy 93
