Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 3. szám - Írások az első generációs értelmiségi létről, tudatról - Monostori Imre: "Nem tudom az istent bemérni, nem ad jelet": Ratkó József portréjához

értékrendjének zavarai, egy nyitott esztétikai valamint egy nyelvtankönyv megírása, etikai kódex, avagy a „Jóra Vezető Kalauz” kidolgozása, továbbá: a honismereti, helytörténeti ismeretterjesztés megreformálása. Jóllehet ezekből a nagy igényű tervekből vajmi kevés valósult meg, mégis igen fontos jellemzői annak az értelmiségi magatartásnak, az értelmiség hivatásáról formált képnek, amelyet Ratkó József képviselt, képvisel.

E magatartás és szemlélet vázolását persze jóval messzebbről kell kezdeni. Valahonnan a 40-es évek első felétől: Ratkó József irgalmatlanul nehéz gyerekkorától. A már az első kötetében (Félelem nélkül, 1966) olvasható Önéletrajz legelső passzusa így hangzik: „Még karonülő lehettem, talán akkor tanultam járni. Egy boltban édesanyámék szentjánoskenyeret vettek bátyáimnak. Anyám karján ültem, s vártam, adjanak nekem is. Nem adtak.” Aztán később, jóval később: „Csöpp gyakran rám szól a menzán: — Miért fogod úgy azt a kenyeret, ne félj, senki sem veszi el tőled!” S ha még — közel az ötvenhez — válogatott kötetének címében is szerepelteti a kenyér, mégpedig a „félkenyér” motívumot, úgy aligha kétséges, hogy ez a motívum az éhség szimbólumává, mitológiájává alakult át. Persze — Ratkóra igazán illően — az Ady megfogalmazta értelemben: „Éhe kenyérnek, éhe a Szónak, éhe a Szépnek. ..” Ahogyan ő maga is megvallotta: „Kis gondjaim közt guggolok, / felmagasodni nem tudok. / Segítsetek, ne hagyjatok! / könyvet, kenyeret adjatok!” (Szégyentelenül)

Ez a nagy éhség hajtotta Ratkó Józsefet egész eddigi pályáján, bármihez fogott, bármit tervezett, bármiről is ábrándozott. Az első generációs értelmiség mohóságával és türelmetlenségével. Nyomasztó terhet cipelt magával nagyon hosszú ideig: „én hitelben nőttem fel — nyilatkozta egyszer —, elsősorban falusi szegények kenyerén, s törlesztenem kell.” Olyan fix pontot keresett (keres?) a világban, ahonnét „a gondok epicentrumát” be lehet mérni, ahonnét „elmozdíthatja helyéről az embert.” A felelősség és a szigorú vállalás etikája, belső parancsának engedelmeskedve, rettenetes hányattatás-sorozat után egy szabolcs-szatmári községben telepedett le, ahol „föld- és valóságközeU ben” élhet „búvási lehetőség nélkül, fegyelemre és munkára szorítva”.

Nemcsak a hely szelleme, hanem — és főképpen — a számtalan megdöbbentő és felkavaró élmény okozta plebejus hevület és elkötelezettség avatta Ratkót — a ma oly sokat vitatott — közéleti lira egyik vezető képviselőjévé, egy paradoxonoktól sem mentes (minthogy olykor leegyszerűsített) értelmiségi szerep megfogalmazójává és rendkívül következetes képviselőjévé. „Homlokig ér a gyalázat” — írta a Gulliver éneké ben, s nyilván nem bőséges tapasztalatok és szenvedések híján.

Ratkó József költő-értelmiségi válaszai a társadalmi-történelmi kihívásokra emberileg és morálisan a legmagasabbra értékelhetők, költőileg és szemléletileg azonban ellentmondásosak voltak. Ezek az ellentmondások több irányból szerveződtek. A Tanyák című versében például két, e költészet igazi nagy kibontakozását nehezítő mozzanat is tetten érhető. Idézzük fel csak négy sorát: „de helyettük /kérvényt kell szerkeszteni, írást/ tenni a hivatalnak, amely leinti/elnapolja jövőjüket.” Az erőteljes Váci-inspiráción túl a személyiség izolációja süt ki ezekből a sorokból. Részint amiatt, hogy Ratkónál a helyettük és az értük (vő. még: „Itt csak én gyötröm magam”) köztes helyzetének a tudata dominált (abban az amúgy is különös veszélyeket rejtő helyzetben, amely a városi értelmiség nagy többségének szokásos létformájától is gyökeresen különbözik), részint pedig azáltal, hogy teret kapott verseiben (nyilván gondolkozásában is) a történelmi és társadalmi folyamatok, törvények bizonyos fokú leegyszerűsítése. (A fenti példa mellé sorolható ebből a szempontból a Történelem című vers is.) Mindezen szimptómák párosultak még — persze korántsem csak Ratkóra jellemzően — egy (mégoly őszinte és mélyen átélt, de kétséges, hogy a történelem fölvette aktuális kérdésekkel való szinkronitást elősegítő) karizmatikus-prófétikus költő-attitűddel is.

Nagyon rokonszenves ars poetica születését és kibontakozását figyelhettük meg Ratkónál: „Költő vagyok — hát tudom én,/hogy hivatásom a remény,/és tudok hinni is — kemény/gyémánt-jövőnkben bízom én.” (Szégyentelenül) Ugyanez a gondolat tér vissza később a (nem minden keserűség nélküli) Kidobott a város cimű versében is: „A forradalmak/kora elmúlt, mint ez a nyár is./ Dolgozni kell. Épülne végre/ csillaghomlokú katedrális.”; a Hirdetésnek a kiárusitódás keserűségét kihívóan versbe oltó gesztusa viszont már bizonyos elmerevedést is jelez, ami azután (például az Új évszak kellene című versben) kellő lírai (és persze szociológiai) hitel nélküli ostorozásba csap át: „Énekelhet nektek az ember,/nem szabadok akartok lenni,/hanem gőgös gazdagok.” Miközben sorra-rendre születnek meg Ratkó igen jó versei (például az első két Éjszaka című, azután: Ember, fa, Tavasz, Ősz, Aszály, Tanya, Katonatemető, Feltámadásról való ének, Keres az anyám, Zsoltár, Egy ágyon, egy kenyéren), illúziók is befonják ezt a költészetet. Magának a költészet hatalmának, pontosabban: történelmi-társadalmi hatóerejének a túlbecsülése okoz leginkább zavart. Ez tükröződik például a Fiatalok ban, s talán legplasztikusabban a Halott halottaim befejező soraiban:

77