Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Írások az első generációs értelmiségi létről, tudatról - Monostori Imre: "Nem tudom az istent bemérni, nem ad jelet": Ratkó József portréjához
„S megépül halott-Magyarország, ők nemzenek új kicsiket, és lesz vala köztük költő, akinek szájából kivirágzik végre a szegénységünket, lóvátett reményeinket visszavarázsló hatalmas ének!” De már a Hivatásban is a világmegváltó költői gondolatot keresi-hiányolta Ratkó: a költői szerep értelmezése már itt görcsössé vált. Külön fejezete és problematikus kérdése Ratkó József költészetében a halotti-versek föltűnően nagy száma. A kritika annak idején sokat foglalkozott ezzel a jelenséggel (nem egyszer belegabalyodva saját magyarázataiba is). Ma már persze egyszerűbb kimondani az akkori sejtéseket: ez a halott-halál- temető kultusszá belterjeseden költői vonulat végül is nem volt, nem lehetett kivezető út a válságból. Nyersebben fogalmazva: zsákutca volt. Vitathatatlan lehetőség persze a halál problémájának ontológiai, történelmi vagy antropológiai dimenziók mentén való költészetté emelése, különösen akkor, amikor magyarság- és közép-kelet-európai tudatunk oly tragikus válságokat élt (él) át. Nyilvánvaló tehát Ratkó igazsága, amikor ezt mondja: „Nem löszön, futóhomokon/jövőt csak ilyen alapon ^holtakkal töltött talajon/építhetsz eggyen egy fajom.” (Nem löszön, futóhomokon) A múlt, az előzmény, a hagyomány gyökere a halottakba is kapaszkodik, miként az is nyilvánvaló — egy fordított irányból nézve —-, hogy az „értelmes” halál a jövőért való áldozat is. (Minket nem kérdeztek, Történelem, Föld fölé tartanakJ Vagyis, ahogyan Ratkó egy beszélgetés során vallott is erről: „El kell foglalni, meg kell hódítani ezt a hazát, magunkévá kell laknunk ezt a hazát, meglakni minden talpalatnyi helyét, s művelni azzal is, hogy belehalunk.” (Könyvtáros, 1973/7. sz.) A „törvénytelen” halottak pedig — Ratkó felfogásában — elsősorban az elkapart magzatok, az életből, egy nép közösségéből erőszakkal, abnormális úton kiiktatónak. Létkérdéseket emelt költészetébe tehát itt is, ezzel is Ratkó, tagadhatatlan ugyanakkor az is, hogy versei világának ez az egyetemes felé tágulása egyszersmind beszűkülést is eredményezett. A folytonos és a már-már monotonná váló témavariációk önismétlésként, sőt nem ritkán történelmi leegyszerűsítésként, kellően nem tisztázott, a valós kérdéseket összemosó szemlélet termékeiként jelentek meg. Nemegyszer túlexponáltan, s itt-ott bántóan naturalista módon. (Vö. Halott halottaim) Ismét másutt pedig egyenesen groteszk-morbid felhanggal. (Az öregek ben például így: „Csontjuk: villáskulcs. Szerelik /aláfekve a földet.”) Könnyű ma már leírni a Ratkó József költészete némely vonulatával kapcsolatos ellenérzéseket. Nemcsak azért, mivel az eddigi pálya vonatkozásában már birtokában vagyunk a szükséges távlatnak, de főképpen azért, mivel a válogatott versek előtti utolsó kötete (Törvénytelen halottaim, 1975) után keletkezett verseinek nagy többsége hibátlanul jó alkotás, s mindezen túl Ratkó megalkotta eddigi életműve csúcsát, a Segítsd a királyt!, amely — mondjuk ki ezt is világosan —: költői remeklés. E legutolsó korszak tehát a beérés, a jelentős minőségi átalakulás időszaka is Ratkó pályáján. Hosszasan sorolhatók például a válogatott kötet utolsó ciklusának kitűnő teljesítményei: Világnemű, Kő énekelget, Búcsú, Hallgat a kút is, Jegenye, bodza, Nagy László, Az idegen. Ezek a versek kristálytiszták, egészen háttérbe szorul bennük a Ratkóra korábban oly jellemző deklaratív építkezés, egyértelműen az esztétikai szempontok kerekedtek felül. (Egyedül a Tánc őrzi itt a túlhevültségében és felfokozottságában is leegyszerűsített társadalomszemléletet.) Persze ez a fontos — esztétikailag is jelentős — kibontakozás nem előzmények nélkül való. A Törvénytelen halottaim című kötetben jelent meg ugyanis az a két vers, amelyben Ratkó József korunk (és benne hazánk) értelmiségének valódi és nagyon fontos dilemmáját megfogalmazta. A Búj- dosva nyolc sorban mutatja föl a történelmi méretű változásban a történelmi jelentőségű állandóságot, s az idővel való örökös aszinkronitás jelenségét s veszélyeit: „Bújdosva a jövőIelvadult útjain, hátul csak a halál,\alöl elődeim. Jövünk szivük nyomán,/szaglászva, mint a vad. Kétoldalt az idő/előz, el-elmarad.” A másik itteni fontos vers a Csak én című pedig „mindössze” négysoros, s benne a kozmikussal, a történelmivel s a társadalmi rétegspecifikussal harmóniát kereső, illetve azt kiküzdeni akaró magányos ember, az izolált értelmiségi alapvetően lényegi, mindennap átélt konfliktussorozata kristályosodik ki: 78
