Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - ÍRÁSOK AZ AGRÁRKÉRDÉSEK TÁRGYKÖRÉBŐL - Kántor Lajos: Romániai magyar esszé- és regénypróba a két háború között
parlamenti vitákban. Bánffy Miklós Abády Bálintja azonban — és ezt igazán kár volna elhallgatni — jól látja már Erdély demográfiai térképét, s a nemzetiségi kérdéssel nem csupán a parlamentben, hanem a számára oly kedves havason is ismerkedik. A havasi emberek, erdészek — románok és magyarok — regénybeli rajza árnyaltságban nem éri fel az arisztokrata figurák sokoldalú ábrázolását, de meghaladja azt a romantikát, amely a Vértoronyt ebből a szempontból is jellemezte. (Tabéry regényének utolsó lapjain találkozunk a Dózsa-felkelés után kiirtott magyar jobbágyok helyére érkező moldvai román parasztcsapattal, amelyet Drágfy János szívesen befogad. A munkára jelentkezők így fogadkoznak: „Mi nem lázadunk ellenetek. Rabtartásotok lesz a mi paradicsomunk. Szörnyű az éhség Moldovában. Nálatok, a ti kenyereteken egyszer jóllakunk.” Az igehirdető Darvadó Gergely pedig így vigasztalja a Thurzónévá lett Fugger Katalint: „Ne jajgassa a kishitűség a Duna felől, hogy vége van Hungáriának! Mi az, hogy Hungária? Kerítéssel határolt mező és hegyek? Ördögöt! Hungária a határtalanság! Lélek, hit, életünk. A dalaink, nyelvünk, műveltségünk sugárzása országgyepüktől függetlenül. Ez Hungária!” Nem utolsósorban ezekre a részekre gondolhatott a kolozsvári román irodalomtörténész, Ion Chinezu, amikor 1930-as irodalomtörténeti összefoglalásában leírta: „Tabéry a történelemnek ezt a fejezetét a mai demokrata és rasszista kettős lencséjén keresztül nézi, és mindenek fölött saját nemzetének az életképessége foglalkoztatja.”) Érdekes, hogy éppen ezen a ponton, a havas és a havasi emberek, erdészek, favágók, pásztorok környezetében találkozik a romániai magyar regény két világháború közötti legjelentősebb hagyománya, annak két ága: Bánffy trilógiájával Kacsó Sándor, Szilágyi András és Tamási Áron egy-egy műve. Ez utóbbiaknak nem csupán az ad rendkívüli súlyt, hogy az arisztokráciával és a polgársággal szemben az osztályalapon kiszolgáltatottak között mutatják fel „a mi témáinkat”, „a mi fájdalmainkat” (Kacsó cikkének a szavai), hanem hogy az idézett Tamási-esszében szembeállított öregek és fiatalok vitájában egyértelműen a fiatalságot képviseli. Persze, Abády Bálint és Szentgyörgyi Tamás, sőt Ercsey Endre és Tilda is többé vagy kevésbé fiatal életéveinek számát tekintve, az ő szembenállásuk az „öregekkel”, a régi világgal azonban nem hasonlítható Birtok Béni, Demeter vagy Ábel jövőt-köve- telésével, világváltoztató akaratával. A Vakvágányon, az Új pásztor és az Ábel főhőse a legdurvább, legkegyetlenebb tapasztalatok hatása alatt sem hagyja elhantolni a „Miért?” kérdését; ellenkezőleg, minél keményebb a hatalmon levők figyelmeztetése, annál hevesebb az ő kérdezésük, annál nyugtalanabb vagy éppen lázítóbb az ő keresésük. Más-más koncepciójú fejlődésregényt ír Kacsó, Tamási vagy Szilágyi András — a klasszikus műfajelméleti besorolás szerint tulajdonképpen csak a Vakvágá- nyon-1 nevezhetjük „Bildungsroman”-nak —, közös lényegük azonban a régivel való szakítás s egy újonnan felnövő nemzedék útkeresése. Regényeszközeit tekintve Kacsó Sándor jár a leghagyományosabb úton. A kommunizmussal és irredentizmussal egyszerre megvádolt kolozsvári joghallgató, Birtok Béni, aki egy székely faluból jött fel a többségi, román egyetemre, békésnek induló diákélete során keveredik egyre mélyebb vitákba, konfliktusokba környezetével, kisebbségi pártfogóival, hogy aztán a szóváltások ifjúi megnemalkuvás- sal éles leleplezéssé és szakítássá érjenek, Béni pedig, a szigurancia börtönét megjárva, visszajusson a szülői portára, és most már otthon, a faluban vívja tovább a maga egyszemélyes szabadságharcát a munkát és emberséget megcsúfolókkal. (Önéletrajzi elemek is feltűnnek Kacsó regényében.) Hosszú párbeszédek, okfejtések uralják az eléggé lassan haladó első részt, a realista regényépítés XIX. századi hagyományai szerint. Egy-két felgyorsított jelenetet leszámítva, íróilag is izgalmassá a második rész válik, itt már érződik, hogy a szerző hazaérkezett. Birtok Béni kijelentése — „Neki csak a falu maradt, de az megmaradt minden gondjával és kötelességével együtt” — esztétikailag is értelmezendő; az apa csendőri megaláztatásának és halálának a leírása az erdélyi magyar próza legszebb lapjaihoz tartozik, már-már Tamási Áron mellé emeli a fiatal regényírót. Abban pedig, ahogy a Vakvágányon utolsó fejezetében, a favágók közé került főhős új értelmet tud adni az „erdélyi gondolatnak”, Kacsó Sándor élő hidat jelent a helikonista székely Tamási és a kommunista „korunkos” Szilágyi András között. A libánfalvi románok közé menő, „próbát tevő” Birtok Béni transzilvanizmusa ugyanis korántsem minősíthető hagyományosnak. Tanulságos a ma is újra meg újra vitatott, nemegyszer gyanúsnak tekintett elmélet és gyakorlat megítélése szempontjából Kacsó regényének ez a részlete: „Édesanyja neki is dugott a tarisznyájába egy üveg szilvóriumot. Reggelenkint jót tesz, ha a havasi hideg levegő átjárja a testet. Magához vette az üveget s közéjük lépett. Románul az egészségükre köszöntötte, s amint ivott, továbbkínálta a legközelebbi szomszédjának. Feléje csodálkoztak. — Román vagy? — Nem. Magyar vagyok, de tudok a nyelveteken. — Miért jössz közénk? — Mer úgy érzem, hogy minden dolgozó ember testvér. 77
