Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - ÍRÁSOK AZ AGRÁRKÉRDÉSEK TÁRGYKÖRÉBŐL - Kántor Lajos: Romániai magyar esszé- és regénypróba a két háború között
— Igen, de ti magyarok úgy tartjátok, hogy a libánfalviak cigányok. Tekenyősök. . . — Ne hidd! Látod, most is együtt dolgozunk. Megcsóválta a fejét, elfogadta a kínálást. Az üveg körbe indult. Béni első éjszakája, amit a havason töltött, kinyilatkoztatás volt. Megnyíló titok, lobbanó ráébredés: Erdély!” A kisebbségi bankvezér és a többségi detektív és csendőr jelenetei mellett ez is hozzátartozik a „vallani és vállalni” igazságához. Mint ahogy hozzátartozik — jóllehet mostanáig nemigen kapcsolták össze az 1929-es vita történetével — Szilágyi András pásztorainak, Demeternek és Pávelnek a története is. Osztályharcos indulatú, expresszionista vétetésű hegyi történet a tizenéves parasztfiúról — Tamási Ábeljének testvéréről —, akinek a fejében disznóőrzés közben „nagy hegyi gondolatok születnek”. 1930-ban bizonyára meglepte a Korunk olvasóit a Gaál Gábor-i lelkes beajánlás: „ez a könyv a legteljesebb könyv, ami hosszú idő óta a magyar irodalomban megjelent”. És a Zolával meg Claudellel társító jellemzés, az „új műfaj” kérdés-formába szedett leírása: „S miért oly egyszerű és ősi, ha új is? Mi ez a sok apró, ki se rajzolt, ki se írt, széles mondatokban nem tagolt, se mesére, se dialógusra, se rajzra, se okoskodásra nem hangolt, versszerű, mégse vers, mégis vers, énekszóra menő, mégse ritmusos, brutálisan durva, de mégis selymesen szőtt, drasztikusan minden kimondó, se fület, se szemet nem sértő, mert finom, s bár állandóan öklöket ráz és Zolánál naturalistább és komisz és piszkos és disznóganajos, mégis — hárfapengésű.” Mindezenközben mégis jellegzetesen erdélyi könyv. Gaál cikke nem beszél erről az erdélyiségről, sőt hosszú és pontos, érzékeny elemzése végén „az utolsó magyar emigráció művészi célkitűzéseinek is beváltott szintézise”-ként értékeli az Új pásztort — holott a romániai magyar irodalomban éppen Szilágyi András műve bizonyítja, hogy a „szocialista regény” lehet tájhoz, a tájnak és embereinek hangulatához szorosan kötődő, még ha sok tekintetben szakít is a hagyományokkal. (Gaál Gábor ebben az időben — levelezése, főként a Hatvány Lajosnak írott jó néhány levele bizonyítja — még idegennek érzi magát Kolozsvárt, Erdélyben, s a távozás, a Budapestre visszatérés gondolatával foglalkozik. A Korunk ekkori lapszámain ugynacsak lemérhető az emigrációs szemlélet, a főként nagyvilágba-tekintés, amit Kós Károly az Erdélyi Heli- kon-ban szóvá is tett, sőt bántó szándékkal kipellengérezett, válaszként egy „korunkos” Gaál-jegyzet- re.) Ahogy Kacsó regényében új árnyalattal, már-már tartalommal telítődik a havasi favágók közt az „Erdély” szó, úgy hangsúlyos Szilágyinál egy-egy ilyen, látszólag csak odavetett kritikai megállapítás: „Ajándékok és vesztegetések zarándokúba az erdélyi országutakon”. Románok és magyarok, keresztények és zsidók osztálytagozódás, illetve felvállalt elkötelezettség, világnézet szerint csoportosulnak ebben a regényben, „transzilván” egységet természetesen nem lehet kimutatni benne. De mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül Ábel és Demeter rokonságát, urak ellen lázadó „hegyi gondolataik” közelségét, amelyek — „hegyi beszéddé érnek”. Hiszen ha másképpen cifrázva is a szót, Ábel apja is mondhatná, gondolhatná, amit Szilágyi ír le: „De fia, az a fiatal pásztorfiú, akinek fiatal lábai vannak, szökhet akármerre. Aki most volt fenn a hegyekben, kutyájával, barmaival és gondolataival. Megfontolta magában a vidék életét és mindazt, amit látott és hallott ezen a földön.” A természet közelsége, ember és állat egymásra utaltsága a nagy egyedüllétben, a munka megbecsülése s a végtelen tisztaiág- és szabadságvágy, az ösztönök lázadása, a szerelmi éhség és a társkeresés, a közösséghez- tartozás tudata, a szó meggyőző erejébe vetett hit — íme, csupán néhány közös jegy, amely a szembetűnő különbségek ellenére Szilágyi András és Tamási Áron regényeit, hőseit az „itt és most” s az „itt és mást” jegyében rokonítja. Erdélyben a harmincas évek elején a favágók és erdőpásztorok, disznópásztorok között, csakúgy, mint az irodalomban reálisnak bizonyult a felismerés: „Hozzák a fiatalok, máshonnan, más irányból az igazságot.” Más irányból — nem a múlt felől, nem a Monarchia szellemében. Szilágyi András fiatal igazsága az Új pásztorban a naturalizmus és expresszionizmus sajátos keverékéből formálódik esztétikailag. Újfajta realizmus születik belőle (akkor érezzük ezt igazán, ha például a Vakvágányon városi vagy falusi, akár épp favágó-jeleneteivel olvassuk párhuzamosan), amely a korabeli erdélyi regényirodalomban olyan forradalmian új, mint a favágók sztrájkjának, a hegy és völgy összefogásának, román és magyar elnyomottak szolidaritásának — a társadalmi forradalomnak a meghirdetése. Tárgyiasság és költőiség, földközeli szemlélet és társadalomfilozófiai gondolatok férnek meg egy-egy jólsikerült Szilágyi András-mondatban, egy egyszerű felsorolásban. Az elcsapott öreg pásztor, Pável sorra megmutat Demeternek mindent: „Az istállót, az udvart, a házat. A szolgának az ő szolgaságát.” Kint, a karámban pedig az állatokat ismerjük meg, a vadkantól származó két lázadót — szabadságvágyót—leszámítva csupa békés jószágot: „Szelíd házidisznók a többiek mind, akik már régen beletörődtek abba, hogy emberek védelme alatt éljenek, emberek ostora alatt, és hentesek kése által haljanak meg, a karácsonyi ünnep és Krisztus születésének jegyében.” És amit egy ilyenszerű 78
