Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 10. szám - Sümegi György: "A káposztát meg kell enni, de hogy miért kell megfesteni...": beszélgetés Miklóssy Gábor festőművésszel a kecskeméti művésztelep 30-as, 40-es éveiről
Tehát ebből is kiviláglik, hogy egy áldozatkész, szellemileg a kor rangján élő vezető személyiség jóvoltából mi minden történhet, és utána micsoda szörnyű züllés következhet be. A magam munkája — természetesen az aktmodell-festéseken kívül — erősen Paál László-i varázslatban zajlott. Azt az elhanyagolt, gyönyörű parkot szinte naponta kerestük fel Molnár Zoltán kollégámmal együtt, ahol aktot is festettünk. Környékbeli csavargók egy alkalommal kőzáporral támadtak meg bennünket. Amikor meg az emeleti műterembe kerültem, éjjelenként alkalmam volt börtönből kiszabadult csavargók beszélgetéseit kihallgatni, akik a lombok között bújtak meg és szörnyű élményeiket mesélték. Az volt az érzésem, hogy valami lőfegyvert ideje lenne beszereznem önvédelemből. Budapestről is lejöttek kollégák. Csupor László, Marsovszki László volt egy ideig ott a húgával, Breznai József igen tehetséges testvére, Imre, aki meghalt a háború alatt. Elég mozgalmasnak indult a telep. Több kecskeméti orvossal — pl. Bareczki Gyulával, aki egy nyáron feleségével, kisgyermekeivel is ott nyaralt — nagyon kellemes együttlét fejlődött ki. Esténként muzsikáltunk, képekről beszéltünk, modellt álltak. Tehát egy terméknyítő légkör kezdett már kialakulni, amikor egyszer a kioszknál látom, hogy rengeteg katona van. Én mit sem sejtve odamentem, leültem egy padra, hogy lovakat rajzoljak. Hát sorozás volt, 1939-ben. Egy magasrangú katonatiszt odajött hozzám, hogy mit művelek én ott. Festőköpenyben voltam s mutattam a lórajzokat. Ő azt mondta: ilyen komoly időkben ilyen semmiségekkel foglalkozni! Akkor értesültem legelőször, hogy tulajdonképpen mi történt. — Visszatért-e ismét, a következő főiskolai tanév után a kecskeméti müvésztelepre? Ha igen, mit tapasztalt akkor? — A következő évben, 1940-ben, nyáron a megszokott keretek között szintén lementem a telepre. Akkor Zempléni Magda és Marosán Gyula is lent dolgoztak. Nagyon különös élmény fűződik a velük való beszélgetésekhez. Egy alkalommal behívtak a műtermükbe mint realistát, aki momentán egy nagy méretű siratóasszonyokat festett, és szinte majom- úsztatásnak számított, hogy én mit szólok azokhoz a művekhez, amelyeket Zempléni Magda festett. Marosán Gyula a Ferenc József-díjra készült. Igen tehetséges ember volt, enyhén szólva bizonyos eklekticizmussal gyűjtött össze innen-onnan motívumokat, de kétségtelen színérzék és nagyon jó ízlés mutatkozott nála. (Sajnos hallom, hogy később, Amerikában erősen kommersz ízű piktúrára adta magát.) Zempléni Magda ellenben nagyon érdekes, absztrakt felé hajló kompozíciókat festett. Úgy láttam, hogy nagy volt a meglepetés, amikor a dolgok lényege szerint próbáltam közelíteni, s mondtam, ha ezt a zöldet is használja, akkor azt a zöldet miért nem amúgy, vagy miért nem ilyen szomszédságban. A végén az az érdekes szituáció állott elő, hogy egyszercsak a nagy ládák fedelei felpattantak, előszedték azokat a nyugati könyveket, amikből inspirálódtak, hogy hiszen ez az ember azt mondja, ami az eredetiben ott van, s egymásnak mutogatták. Nagyon különös, hogy Zempléni Magda feltette a kérdést, hogyan látom ennek a művészetnek a jövőjét. Énnekem akkor még halvány fogalmam sem volt a szocialista realizmusról, bár bizonyos olasz-német háborús kiállítások anyagát felületesen láttam, amit illusztratív jellegűnek minősítettem, és azt mertem mondani, hogy nézetem szerint elérkezhet az idő, amikor az ilyen szellemiségű piktúráért talán börtönbüntetés is járhat. Ezen roppant meglepődtek. Ők talán mint baloldlaiak, ennek a politikai vonatkozásait értették ki, és nem azt, amiről tulajdonképpen szólni akartam, éspedig amit úgy fogalmaztam meg, talán brutálisan, hogy a tudatalatti világnak a fekáliáit mások orra alá dörgölni állandóan — nem maradhat egészséges folyamat. Mert vagy a patologikus fenomének rendjébe soroljuk a dolgokat, vagy pedig a pozitív építő szellemiség keretébe. Énnekem akkor még fogalmam sem volt, hogy ők talán a régi orosz avantgárdra gondolva úgy képzelték, hogy amikor a felszabadító csapatok megjönnek, akkor majd ennek a művészetnek lesz ázsiója. Csalódásuk természetesen hatalmas volt, mert pontosan az ellenkező véglet, a szocialista realizmus, vagy pontosabban a fotonaturalizmus következett be. Ahol fülig vigyorgó, optimista személyek ágáltak a képeken, vagy esetleg túlságosan olasz és német háborús illusztrációkhoz hasonló katonai és egyéb húsi jelenetek sorakoztak. Oroszországban az avantgardisták 91
