Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 10. szám - Lichtmann Tamás: Franz Kafka és Pap Károly :a magány börtönében

kült vissza, és csupán élete utolsó fél évében és korábban néhány kényszerű szanatóriumi tartózkodás erejéig volt távol városától. Nemcsak hogy Prágát nem hagyta el szinte sosem, de a szülői házat sem; harminc éves elmúlt, mikor önálló lakásba mert költözni, és néhány hónapos önálló élet után mindig visszatért a szülői házba, önként vállalt, sorsává lett börtönébe. Egy csaknem világcsavargó és egy örök agglegény, egy sokat próbált „kalandor” és egy hivatalnok, aki éjjel kalandok helyett is ír, egy otthontalan lézengő és egy saját lakással soha, saját szobával is csak nagynéha rendelkező örök „apja fia”. Aki — tragikus szerencséjére — nem élhette meg, hogy egész családját, volt szerelmeit és barátait kiirtotta a kor, mely Pap Károlyt is megölte. Nem érhette meg, de sejtjeiben érezte, zsigereiben rettegte, és gyökereiben érzékeltette.

Mi hát a közös bennük, ha csupán vázlatos és esszéisztikus összefoglalásként, de eddig csak a különbségeiket vettük észre és fedeztük fel? Van-e egyáltalán olyan közös vonásuk, melynek megfogalmazása nem válik erőltetett párhuzammá, irodalomtörténészi túlbuzgósággá? Látszólag alig. Látszólag ... Ám ha műveiket bárhol felütjük, és kissé figyelmesebben olvassuk, már a felületen is döbbenetes egyezésekre lelünk. A felületen is, mert a motívumok egy csoportja látszólag felületes rokon vonásokat mutat.

Lássuk például Pap Károly életének egyik egyedülálló izgalmas epizódját. Vöröstisztként a forradalom bukása után börtönbe zárták, ahol másfél évig ült. Szadista börtönőrei vele is eljátszották azt a „játékot”, amely már évszázadok óta kedvelt szórakozása az embertársát kínzó embernek. Egy éjszakán át kellett állnia az akasztófa alatt, minden percben saját halálára várva. Ámde mivel Dosztojevszkij már megirta hasonló élményét, Pap sosem írt erről. Nem így Franz Kafka, akivel pedig efféle kalandok nem estek meg. Apjának írott hatalmas levelében a bizonyára mindennapos apai fenyegetést egy látszólag aránytalanul súlyos hasonlattá mélyítve mintha Pap Károly élményét idézné fel. „Igaz az is, hogy talán egyszer sem ütöttél meg komolyan. De a kiabálásod, az arcod elvörösödése, a nadrágtartó gyors leoldása és készenlétbe helyezése a széktámlán — szinte rosszabb volt nekem. Olyan ez, mintha valakire akasztás vár. Ha valóban felakasztják, akkor meghal, és mindennek vége. Ha azonban végig kell élnie az akasztás minden előkészületét, s csak akkor értesül a kegyelemről, mikor a hurok már az arca előtt leng, egész életében megszenvedheti a dolgot.” Nyilvánvaló, hogy a két motívum között semmiféle közvetlen oksági kapcsolat nincs. Mégis hátborzongató, hogy egymástól távol élő, egymásról sosem halló emberek ugyanazt élik át, mert nem kétséges, hogy Kafka is ugyanolyan reálisan átélte az akasztás előkészületeit, mint Pap Károly — ráadásul talán ugyanabban az órában, 1919 késő őszén: egyikük a börtönben, a testi szemei előtt lengő valóságos kötéllel, másikuk egy eldugott vidéki házban, ahol a mitikussá növelt apa rémképével és saját démonaival harcolva vizionáló lelki szemei előtt ott leng a hurok. A motívum-egyezés véletlen, de mindkettőjükre gyakorolt hatása nem volt az. Kafka, mint maga is írja, egész életében megszenvedte a dolgot, haláláig a felsőbbség fenyegetésének nyomása alatt görnyedt, állandó halálveszedelemben élt. Ennek a fenyegetettségnek az önmaga reális szerepén messze túlnövő apai alak volt a megtestesítője. Pap Károly is haláláig hordozta magában a halál árnyékában élő ember félelmét és szorongását, és bár az akasztófa számára a legkézzelfoghatóbb testet öltött történelmi-társadalmi valóság volt, szorongása később elveszítette partikuláris részlet-realitását, és Kafkához hasonló jelképes motívumokkal töltekezett fel. Ám erre és az apa jelképes szerepére még vissza kell térnünk, most csak annyit kívántunk érzékeltetni az akasztás motívumával, hogy e látszólag felszíni és kétségkívül véletlen érintkezések milyen mélyen eresztették gyökerüket a lényegbe, ahol a véletlen egyezések szükségszerű párhuzammá és rokon motívummá rendeződnek.

Franz Kafka és Pap Károly. Van egy motívum, amely olyan formában fordul elő mindkettejüknél, mintha egymás variációi lennének, mintha ugyanannak a gondolatnak ugyanabból a fejből származó változatait olvasnánk. „Egy kalitka elment madarat keresni.” — „... itt egy furcsa madár van, aki számára nem lehet kalitot csinálni.. . Egy madár, aki egyszerre kálit is, vagy egy kálit, aki énekel és röpül...” A kalitka-madár metafora jelképezheti a művészetet (a madár ősi jelképes alakjával), de nem szükséges erre szűkíte33