Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 10. szám - Lichtmann Tamás: Franz Kafka és Pap Károly :a magány börtönében

nünk a kép érvényét, és akkor mindenfajta emberi közlést, közlésvágyat és kényszert, a közlés örömét és szükségszerűségét is kifejezheti. Ez a közlés önmaga fogságába, kalitkájába van zárva, nem a külvilág kényszeríti bele a börtönébe, hanem ő válik saját rabtartójává és önmaga foglyává, aki nemhogy nem menekül börtönéből, de lényegében azonos vele. A kommunikáción túlra is kitágítható a metafora értelme: Az emberi lény létének kalitkájában vergődik, ő a rab és a rabtartó, aki saját létével egyben megszabja börtönének határait és természetét is. Melyik mondat melyiküktől származik? Tartalmilag aligha különíthetők el egymástól, csupán formai, stiláris jegyek alapján. Eltekintve most rövid időre a világnézeti tartalmi rokonságtól, ez az alkotómódszerbeli különbség egész életművükre jellemző. Kafka publikálatlan aforizmáinak egyike az első idézett mondat, jellegzetesen tömör, aforisztikus megfogalmazás. Kafka prózája szigorúan tárgyilagos, hallatlan fegyelemmel szorítja egzakt nyelvi határok közé végtelen szorongásának parttalan közlési kényszerét. Személyisége rejtőzködő, belső egyensúlyzavarait legyőzve, a formálás diadalaként a legszebb, klasszikus német nyelven ír, melynek alig akad párja az egész német nyelvű irodalomtörténetben. Mint nagy példaképe, Heinrich von Kleist, ő is a formában teremt egyensúlyt kavargó, szorongó, beteg lelkének viharában; a művészi formában teremti meg azt az örök rendet, amelyet a talaját vesztett emberi személyiség lelkében, tudatában, erkölcsében már hiába keres. „Olyan vagyok, mint egy eleven rácsozat, mint egy szilárdan álló és feldőlni akaró rács.” Kafka pszichológiailag elfojtó típus, aki belül emészti önmagát, de fegyelmezett tartással uralkodik ösztönei, vágyai, démonai fölött. Az írás számára nem kiélés, hanem rendteremtés. A kalit-madár kép másik, oldottabb, lazábban fogalmazott „változata” Pap Károly egy korai elbeszéléséből való (Szállást adok), ahol egy önmagához hasonló kóbor költőt jellemez e sorokkal. Pap líraibb, oldottabb, közvetlenebbül vallomásos prózát ír, mely néha a pongyolaságig és a bőbeszédűségig laza szálú. Nyelve bőven áradó, mesélő kedve kiapadhatatlan, stílusa néhol romantikusan részletező, máshol expresszionisztikusan, lázasan lüktető, majd meg barokkosán túlburjánzó. Saját személyét a legritkább esetben rejti a háttérbe, többnyire önmagáról szól, még ha tárgyiasult mesévé oldva is, de átüt sorain az önvallomás, mint a Megszabadítottál a haláltól megváltást sóvárgó szeretet-éhségében, A nyolcadik stáció vallomásában, mely a művészet golgotái szenvedéseiről vall, vagy a leplezetlenül önéletrajzi Azarelben. Pap Károly nem gondol sokat a formával, a nyelvi és kompozíciós megformálással, szenvedélyes, egzaltált természete türelmetlenül hajtja előre, önmaga teljes önkifejezése felé.

Ezeknél az alkotói módszerbeli különbségeknél azonban sokkal izgalmasabbak azok a rokon vonások, párhuzamok, amelyek végighúzódnak kettejük alkotói pályáján. Az akasztófa árnyéka, valamint a madár-kalitka metafora még nem volt több véletlen motívumegyezésnél, bár jelentésük mélyebb rokonságra is utalt. Az ezután következő rokon vonások viszont kétségkívül hasonló társadalmi-történelmi gyökerekre vezethetők vissza. A legfontosabb társadalmi, életrajzi, alkati motívumok: személyiségük helye szűkebb és tágabb környezetükben, beilleszkedési konfliktusaik; helyzetük nyelvi közegükben, vagyis a német nyelvű, illetve a magyar valóság konfliktusa zsidóságukkal; magánéleti küzdelmeik a szerelemért, a társért — és ellene, az alkotói magányért; a családban elfoglalt helyük, szülők és testvérek hierarchiája, melynek betetőzése az alig túlhangsúlyozható, mert mindkét esetben az életmű központi helyét betöltő apa-komplexus. A családi-környezeti konfliktus mindkettőjük esetében messze túlnő egyszeri konkrét jelentésén, és egzisztenciális létkérdések megfogalmazásának színterévé, egyetemes létproblémák, tárgyatlan szorongások, félelmek, a kozmikus magány képi megjelenési formájává válik, melynek fiktív eseménysoraiban önmagán messze túlnövő egyetemes tartalom, általános érvényű mondandó és életérzés fogalmazódik meg.

„Magános vagyok köztük, és mint akinek se elődje, se társa nincs fajtájában, ahhoz, hogy valamennyiüket magamban ellensúlyozhassam és munkálkodva megállhassak: szükségem van a kegyetlenségre.” Pap Károly fogalmazta így meg a kegyetlenség programját, melyet sokszor, sokféle alakban, művei sorában Franz Kafka is valóra váltott. Mindketten elsősorban önmagukkal szemben voltak kegyetlenek, kitárulkoztak és lecsupaszodtak, meg34