Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 10. szám - Lichtmann Tamás: Franz Kafka és Pap Károly :a magány börtönében
Lichtmann Tamás Franz Kafka és Pap Károly A magány börtönében F-M. ranz Kafka és Pap Károly? Miféle erőltetett filológusi buzgalom állíthatja egymás mellé ezt a két nevet, kérdezheti önmagától az olvasó, aki ha nem is párhuzamosan, de mindkét alkotó műveit olvasta már? Hiszen ha röviden és felületesen végiggondoljuk, mi közös is lehet bennük, mi az, ami jogosulttá teheti e két időben és térben egymástól viszonylag távoli életpálya összevetését? Nem csupa sántító és kancsal rím kerekedik ki abból, ha egymásra rímeltetjük a két mű egyes motívumait? Hisz a felületen nem is találunk mást, csak csupa ellentétet; látszólag nehezebb elképzelni egymástól jobban eltérő életpályát, mint a Kafkáé és a Pap Károlyé volt. Azon túlmenően, hogy mindketten zsidónak születtek, és ezt a sorsot minden terhével, tragikus társadalmi és önellentmondásával együtt életük végéig hordozták, nem igen találni a felületen több egyezést. Sőt ellenkezőleg: már a zsidóságuk sem ugyanabból a történelmi, társadalmi talajból sarjadt. Kafka csaknem egy emberöltővel volt idősebb Pap Károlynál. Mikor magyar sorstársának értelme kibontakozott, és ifjú fejjel írni kezdett, az Osztrák—Magyar Monarchia már megszűnt létezni. Az a Monarchia, melynek pusztulását és széthullását Kafka oly vizioná- rus szemmel látta és láttatta, mely Kafkának otthona és otthontalanságának helye volt. Ő és világa már halott volt, mikor a magyar fiatalember első írásai megjelentek, egy háború és forradalmak után szétesett ország romjain. Saját zsidóságukkal is látszólag homlokegyenest ellenkező módon szembesültek. Kafka, irodalminak szánt alkotásaiban soha azt a szót, hogy zsidó, le nem írta, és csak legközvetlenebb megnyilvánulásaiban (naplójában, leveleiben, barátai által megörökített beszélgetéseiben) fordul elő zsidóságának problémaköre. Pap Károly ezzel szemben — korai pályakezdő elbeszéléseitől eltekintve — egész életében, minden jelentősebb művében a zsidósággal küzd, saját zsidó sorsával és zsidó népének tragikus múltjával, jelenével viaskodik, és jövőjéért veti latba minden írói energiáját, emberi erejét. Életútjuk is mintha két végletes lehetőség megvalósulása lenne. Pap Károly egész fiatalsága lázas és anarchisztikus rohanás, önkéntes katona a világháború olasz frontján, vöröskatona, naiv és ösztönös világforradalmár, majd börtön, csavargás, éhezés és nyo- morgás az osztályrésze, miközben prófétikus hevületű, világot átkozó verseket ír, kipróbálja a vándorszínész sorsot is, de nyughatatlan vándor és otthontalan akkor is, mikor a fővárosban letelepedve külső körülményei konszolidálódnak. Házasemberként is egzaltált próféta marad, megszállottsága, emberfeletti célokat kergető morális elvakultsága néha a póz látszatát felöltő megváltói szerepbe kényszerítik, környezete szemében sokszor látszik magányos különcnek. Tragikus halála egy alkotónemzedék és egy egész nép pusztulásának jelképeként tesz kérdőjellé görbülő és felkiáltójellé magasodó pontot egy szörnyű korszak végére. E korszak elején pedig ott áll az egészen másfajta életutat befutó — dehogyis befutó, szorongóan, félelemtől remegve bezárkózó, bezáruló — Franz Kafka, a Monarchia Prágájának német ajkú zsidó polgára, aki soha életében hosszabb időre nem hagyta el szülővárosát, néhány napos berlini útja után saját eljegyzéséről is hanyatt-homlok mene32
