Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - ÍRÁSOK AZ AGRÁRKÉRDÉSEK TÁRGYKÖRÉBŐL - Kántor Lajos: Romániai magyar esszé- és regénypróba a két háború között
Kántor Lajos Romániai magyar esszé- és regénypróba a két háború között yávaság és bátorság: viszonyfogalmak. Legalábbis nincs egységes, nemzetközileg hitelesített mértékegységük, mint a hosszúságnak, amelyet biztos helyen, fémbe öntve őriznek (a birodalmi yardot például Londonban, a City-beli Városházán). Az irodalmi bátorság éppenséggel viszonylagos jelenség — csak nagy körültekintéssel, a történelmi és esztétikai tényezőt egyaránt szem előtt tartva meghatározható; nyilván illuzórikus volna általános érvényű definíciót keresnünk, vagy egy időszeletet kimetszenünk az irodalomtörténetből, s azt helyeznünk üvegbúra alá. Mégis úgy tűnik, máig ható tanulságokkal járhat ötvenöt év távolából felidézni a két világháború közötti erdélyi sajtó, a romániai magyar irodalom talán leginkább meghatározó szakaszát, amelyben a „gyávaság” kérdése a viták kereszttüzébe került, ám nem csupán a pillanat publicisztikájára nyomta rá bélyegét e kemény kritika és szigorú önvizsgálat, hanem az akkoriban fogant szépirodalmi művekre is erőteljes hatást gyakorolt. Nem kerek évforduló tehát, hanem a probléma (csak közép-kelet-európai?) időszerűsége sürgeti a visszapillantást az 1929/30-as irodalmi vitára, amelyet — ma már tudjuk — Kuncz Aladár kezdeményezett az Erdélyi Helikonban, Kacsó Sándor reagált elsőként a Berde Mária cikkére, s a korabeli erdélyi magyar irodalom számos kiemelkedő alkotója kapcsolódott be a problémába, például Tamási Áron, Nyíró József és Moher Károly. De korántsem volt ez helyi érdekű osztozkodás, szűk értelemben vett erdélyi ügy. Jellemzőnek mondhatjuk, hogy a kolozsvári Keleti Újságban megszólalt az Ady-barát budapesti irodalmár, Dóczy Jenő is (1929 decemberében), mégpedig nem kis elismeréssel: „...így viaskodnak egymással lelkesen és tűzzel, a szellem élesre fent fegyvereivel az erdélyi írók. És mi, innen kigyulladt arccal és bizony-bizony kissé irigykedve szemléljük és bámuljuk ezt a viadalt. Hogy volt nálunk és mikor lesz nálunk ilyen elvi harc!” A méltatlanul keveset emlegetett harcos erdélyi publicista, Spectator, azaz Krenner Miklós pedig (1968-ban kilencvenhárom éves korában Budapesten hunyt el) egy fővárosi lapban, A Toliban kapcsolta hozzá a Kolozsvárt, Brassóban, Nagyváradon és Temesvárt zajló vitát (szintén 1929-ben) Zsolt Béla egyik cikkéhez, illetve Márai Sándornak a háborús irodalomról szóló írásához. Ez annál is inkább indokolt volt, minthogy az Erdélyi Helikonban 1929 októberében elindított Vallani és vállalni ankét s a nyomában kirobbanó „gyávaság-vita” tulajdonképpen meghosszabbítása, folytatása Babits híres Julien Benda-könyvismer- tetésének, a Nyitgat-beli (1928-as) eszmefuttatásnak nacionalizmusról és gyűlölködésről, az írástudók árulásáról és felelősségéről. E néhány felvillantott név mutatja, hogy könnyűszerrel találhatnánk apropót az irodalomtörténeti téma tárgyalására (Kuncz-centenárium 1985-ben, Kacsó Sándor közelmúltbeli halála stb.), mindezeknél meggyőzőbb érv azonban, hogy a „vallani és vállalni” jelszó túlélte a folyóirat- és újságkereteket, a két világháború közötti romániai magyar irodalom jeles munkásait és alkotóit; az 1929-ben nagyon is konkrét, írói érzékenységet és hiúságot sértő kérdésfeltevés mára jelképes jelentést nyert, s az újabb évtizedekben már-már elkoptatott szónak, az „elkötelezettség”-nek sajátos csengésű erdélyi fedezetet adott. (íme, egy aligha véletlenül összecsengő Radnóti-vonatkozás, a költőnek a Független Szemlében 1934 novemberében közölt jegyzetéből: „És ez igénytelen jegyzetek célja sem más, mint szolgálni a szocialista kultúra ügyét. Mert erre az ügyre egy életet tett fel e sorok írója, s ez nem szentimentális kitétel, hanem vallomás és vállalás.” Ne felejtsük, hogy azokban az években a Szegedi Fiatalok mozgalma intenzív kapcsolatot tartott az Erdélyi Fiatalokkal.) E torokszorítóan erdélyi vitának tehát egyetemesen magyar és európai összefüggései vannak. Gaál Gábor még a polémia hevében (1929 novemberében) írja le a Korunkban: „Ennek a kérdésnek a magvát egy alkalommal, ha nem is az erdélyi, de a magyarországi írók már feltették. Akkor persze finomabb volt a fogalmazás, s így látszólag lágyabban hangzott. A lényegét azonban a legfinomabb pertraktálás se takarhatja el s ezért ez a mostani Erdély-szerte vitatott kérdés csak népszerű és valóságba vetített fogalmazása annak, amit a magyarországi irodalom egy Babits-féle könyvismertetés 68
