Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9. szám - Gergely Mihály: Karácsony a Rózsák terén: variációk az öngyilkosságra
— Nem szeretem, ha ő akar nagy lenni! — mondja. (Fantasztikus, hogy egyetlen mondat mi mindent elárul az emberről!) A vacsoramaradékok eltömik a gumicsövet, így hát a gyomormosás elhúzódik, de B. L. tartja magát... 22.50 — N. N. Hatvankét éves férfi, idegenes akcentussal beszél magyarul, noha évtizedek óta itt él. Belépése óta csupa háborgás, tiltakozás, mert állítása szerint az egyik mentőstől kapott két pofont. Egyre perel: — Szóval nem mondod neved? ... Te smasszer! Igenis, smasszer!.. .Nem elfelejteni, majd a fiam elintézni!... A lakásáról hozzák, a felesége hívta ki a mentőket. Mind a ketten ittasak voltak, valamin összevesztek, s a férfi ezért szedett be tablettákat. Öltözéke, viselkedése elárulja a pénz magabiztosságát. Kiskereskedő. Hogy abban a lakásban valójában mi történt, s ha elcsattant néhány pofon, ki adta az elsőt, ki a következőt, miért, ki tudná azt bizonyítani, s ki megítélni? Nyilvánvaló, hogy az asszony hívására betoppanó mentőknek a férfi nem akart engedelmeskedni, pedig az asszony beszámolója alapján, a kiürített fiolák láttán be kellett hozniok. — Akkor a neve egyelőre: N. N. — s M. György beírja a kórlapra. Biztatni kell a vetkőzésre, aztán két oldalról erősen belekarolva a gyomormosószékbe ültetni. Nem az első eset, hogy a nap folyamán hallom, ápolók és mentősök tegezik némelyik egykorú vagy idősebb beteget is, érzékelem hangsúlyaikban, látom mozdulataikban a fel-fellobbanó türelmetlenséget, a nehezen leplezhető undort, megvetést, de ma több megértéssel vagyok irántuk is. Ami a dolguk, azt elvégzik, szakszerűen, orvosok felügyelete alatt, orvosok vezetésével, s hogy a stílusuk néha lehetne megértőbb, kulturáltabb? Lehetne, dehát ők nem a pszichológia professzorai, nem a szociológia tanárai, nem is egynapos ügyeletre bevonult vendégek itt, mint én. Ezt csinálják hétről hétre, évről évre. Sok embernek egy nap elég lenne. Az előző „ügyeletem” óta eltelt öt esztendőt ezen is lemérem, a stílus keményedésén. Dehát a „Balbel” ebben csupán követi a kinti társadalmat, melyben a stílus általános eldurvulásától, az emberi kapcsolatok romlásától, számos embertársunk növekvő agresszív megnyilvánulásaitól, a veszedelmesen szaporodó brutalitásoktól mind többen szenvedünk. És kezdünk félni. És már régóta hasztalan kérünk, javasolunk, sürgetünk a közösség többsége által óhajtott változásokhoz szükséges intézkedéseket, kezdeményezéseket. N. N. elcsöndesedve törölgeti a gyomormosás végén beletőltött karbonkeserű fekete elcsurranásait áliáról, ingéről, aztán két ápolótól gyámolítva ellenkezés nélkül bóklászik a kórterem felé. Nem néz körül, ezért észre sem veheti, hogy a folyosó fordulójából, a fal védelmébe húzódva, leskelődik utána a felesége. A mentőkkel vagy taxin jött? Saját kocsin nem, mert látni rajta, bőven megöntözte a vacsorát ő is. Arca azt is kifecsegi, hogy rendszeresen iszik, alkoholista. Kiderül, háromszor-négyszer ő is volt már a baleseti belosztályon, öngyilkossági kísérleteivel. Középkorú asszony, mindenképpen nagyon fiatal N. N.-hez, még elég mutatós is. Lehet, hogy igazat beszél róla N. N. az ambulancián? Hogy a napokban tért haza az asszony három hónapos kimaradás után? Mit tudja ő, kivel, hol kurválkodott. Az asszony nem mutatkozik, nem kívánja látni a férjét, ahogy jött, észrevétlenül távozik. 23.05-kor, N. N. kezelése közben telefonálnak valamelyik rendőrőrsről, hogy egy kapualjban öt szipózó fiút találtak, behozhatják-e őket. — Próbálkozzanak valamelyik területileg illetékes elvonóban, mert itt már alig van hely — mondja az orvos. — És ahogy a napi forgalomból látszik, reggelig még sokan érkeznek! 23.10 — D. Mihály, negyven éves, motorszerelő. A mentősök által begurított ágyon fekszik, hosszú, jóképű férfi. Otthonról hozzák. Kilenc éve házas, két gyerekük van, de őket az ünnepre való tekintettel már tegnap elvitték a nagyszülőkhöz, a feleség pedig helyettesítette kollegináját, így érkezett haza két műszak után, s találta eszméletlenül a 76
