Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9. szám - Gergely Mihály: Karácsony a Rózsák terén: variációk az öngyilkosságra
férjét. Sok Teperint és Seduxent szedhetett be. D. M. volt már idegosztályon, helyesen következtetett az orvos a bevett gyógyszer alapján. D. M., ismerve családja napirendjét választotta öngyilkossági kísérletére éppen a mai napot. Kézzel írott búcsúlevele is ezt bizonyítja. „Budapest, 1984. december 21. 8.50-kor Elmentem Drágám! Este nem akartam elköszönni tőletek — nem az én formám búcsúzni! így hát most búcsúzom tőletek! Elmegyek egy másvilágra — itt felmondták az idegeim a szolgálatot. Nem tudok élni ebben a rohanó világban. Belefáradtam mindenbe! Elég volt — már félek, hogy megőrülök, ti nem tudjátok, mi az, ha az embert belülről öli az ideg! Minden részem fáj, hogy üvölteni tudnék néha — illetve tombolni — őrjöngeni, ezt idáig vissza tudtam fojtani, de félek, nem megy sokáig! így hát én, hogy megelőzzem a bajt, elmegyek — előre — egyedül egy jobb, rendezettebb, nyugodt világba! Bocsássatok meg — ha tudtok, egy mindig lázadó embernek! Nyugtalan életem volt! Soha nem volt jó, ahogy épp volt! Mindig lázadtam — de most — e lázadó megbénult — és elmegy! Nem kell többé tőle tartani. Legyetek boldogok — próbáljátok minél előbb elfeledni — mindnyájan! A Gyárba szólj be holnap —hogy nem megyek többé — végeztem az élettel — egy könnyű búcsút vettem az „Élet”-től! Mondd meg mindenkinek, aki közel állt hozzám — Szüleim — testvéreim — feleségem — gyerekeim — Bocsássatok meg — de így kellett lennie! Hamvaimat szórjátok szét e keserű világban! Nem kell nagy temetés! Nem kell a feltűnés! Csókollak benneteket. —„M”.— 23.25 — V. Mária, huszonhat éves, egy utazási iroda ügyintézője. A vállalattól hozzák, ahol déltől folyt az ivás, V. M. Pompadur pezsgőt ivott, mert neki az a kedvence. Aztán hogy közben annyi minden eszébe jutott elfuserált életéből, egyre jobban nekikeseredett, és a délutáni órákban beszedegetett száz Valeriánát. S megírt egy kurta búcsúlevelet. „Anyám! Tesókáim! Kollégáim — mindenkit szeretek! Ti hiányozni fogtok!” Sűrű, sötét lé ömlik a gyomormosócsőből, a száján, huszonöt percen át. A három vödör vízből s a hányadékból ki-kiloccsan a műkőlapokra, a vele hadakozó ápolók és nővérek cipőjére, ruházatára. Lesz dolga megint a nővérnek vagy ápolónak, ma reggeltől sokadik - szor kell felmosni az ambulancia kövezetét. Közben megjegyzések, humoros, szellemes élcek röpködnek, a nevetés fel-felcsattan, a helyszín drámai ellenpontjaként. Csak éppen senki sem veszi észre, hogy a befutó újabb mentősök mellett belépett a fiatalasszony is, akit hoztak. Látom, növekvő megdöbbenéssel mered a felkavaró képre. Leül a fogas alatti székre, egy szót se szól negyedórán át. 23.50-kor kerülhet sor Z. Jánosnére. Harminc éves, kozmetikus, van egy tízéves kisfia. Magas, teltkarcsú, elegánsan öltözött, ritkán felbukkanó típus az ide besodródók között. Elég sok Dopegytet vett be a férjével történt otthoni összezördülés után. Férje hívta ki a mentőket, de ide nem kísérte el. Nem vetkőzik le, úgy kell a legszükségesebb vizsgálatokat elvégezni rajta. S amikor az orvos a gyomormosó székre mutat, azt mondja: — Nem! Rajtam nem fognak itt szellemeskedni, nevetgélni! Vállalom a felelősséget! Vita következik, ki, miért felel ezen a helyen, végül Z. J.-né enged. De a nővér figyelmeztetésére, vesse le a szép ruháját, mert ha rácsöppen a karbonkeserű, csak ollóval szedheti ki a foltját, megrázza a fejét, úgy ül le. Azt hiszem, pontosan érzem a nagyon megalázódott, felháborodott nő tiltakozását, és megértem, méltányolom hadakozását. Megérezhette az éppen most segédkező idősebbik nővér is, mert gondosan eléje teregeti a fehér lepedőt, körben betűri a kardigán szoros nyakánál, elrendezi a nejlonkötényt, hogy takarjon. Z. J.-né mindent úgy tesz, ahogy az orvos mondja; kissé előre hajlik a székben, a száját kitátja, nyelvét előre nyújtja és nyeli a csövet, közben orrán vesz levegőt, így gyorsabb, akadálytalanabb, veszélytelenebb, kevésbé kellemetlen az egész művelet. A végén lassan 77
