Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9. szám - Gergely Mihály: Karácsony a Rózsák terén: variációk az öngyilkosságra
P. S. idekerülésének éppen az a búcsúvacsora lett az oka, amit az asszony adott volt munkatársainak. Merthogy minden családnak s minden munkahelynek megvan a maga szokása, hazai munkahelyeinken is egyre több (rossz) új divatot követnek. A búcsúvacsora belekerült hatezer forintba, mert mindenkinek vacsora dukált, nem is akármilyen, ráadásul a bor, P. S. ajándéka. Jószerivel ő volt a felszolgáló, a csapos, ételt, italt adott a majd százfőnyi vendégseregnek. (A munkahely étkezdéjében.) És volt zene is meg tánc. A felesége lánykorától igen szeret táncolni, ő meg csak ritkán, akkor is amúgy mackósán. Szépen tud táncolni az asszony, nézni is élvezet, hát még vele járni, tudja ő. Ráadásul ma is menyecskésen mutatós, fürge, s milyen a férfinép, pláne az ittasabbja: egész este a feleségét táncoltatták legkitartóbban. Ő meg csak bámulta, hogy hogyan bírja még. Bírta, alig ült le percekre pihenni. Ő meg csak hordta az ételt, italt, kínálgatta, mert dehogy is sajnálja, csakhogy a fél szeme a „söntéstől” egyre az asszonyon. És a szíve mind fájóbban szorult össze. Nem lehet, hogy ne vegye észre, ne gondoljon arra, igen rosszul eshet ez őnéki. Mert megvallja őszintén, kegyetlenül keserű érzése volt, ennyire még sose érezte a féltékenység méregjét. Az tetézte be a búcsúvacsorát, hogy amikor már majd mindenki elvonult, hisz elérkezett éjfél, az asszony még egyre járta az utolsó férfivel. De milyennel? Akire az ő párjának rá se szabadna pillantania: egy lámivalóan italozó alakkal, alaposan felöntött a garatra azon az estén is. És az asszonyának még akkor sem jutott eszébe, hogy odamenjen hozzá, aki az egész estét végigdolgozta, hogy neki emlékezetes maradjon a búcsúestéje, és nem mondta, hogy no, egyetlen párom, Sándorom, gyere hát, az utolsó tánc legyen a tiéd! Már nem is az marta leghevesebben, hogy ugye, mit gondolnak a többiek, micsoda nő lehet valójában ez a Bori, hogy ennyit számít neki az embere. Az volt a szívfacsaró, hogy róla teljességgel elfeledkezett. Aztán vége lett az estének, kocsiba ültek, hazahajtottak. Egy szót se szólt mérhetetlen megbán to ttságáról. Csak napok múltán fordult rá valahogy a beszéd, s ő szemrehányást tett a feleségének. Nagy veszekedés támadt belőle, csúnya civakodás, amilyen nem esett köztük harminchét év alatt. Abba is hagyta hirtelen, mert minden szó magasabbra röppent, érezte, végül teljesen elveszítik a józan eszüket, egymásnak esnek. Megdöbbent, hogy ez őközöttük is megeshet. Későre járt az idő. Fogta magát, kiment a házzal egybeépült garázsba, mintha dolga lenne még. Csak állt, értetlenkedve meredt maga elé, mint aki eltévedt. Aztán egyszercsak pillantása az akkumulátorsavas üvegekre esett. Fölemelte az egyiket, jól meghúzta. Szerencséje, hogy nem az erősebb fajtából való volt, s úgy látszik, nem is volt annyi, amennyinek érezte, ezért nem okozott gyógyíthatatlan roncsolódást. Nem alakult ki nyelőcső vagy gyomorszáj szűkület, tehát a nyelése akadálytalan, így megúszott egy kockázatos műtétet, étvágya is tűrhető, ámbár nem a régi. De lesznek újabb vizsgálatok, még megfigyelik, gyógyszerezik. Azt a legutóbbi beszélgetésünkkor árulta el P. S., akkori, végső elszánásába az is belejátszott, hogy néhány évvel ezelőtti műtétjekor mindkét heréjét el kellett távolítani. És hát anélkül többé nem férfi a férfi. Nyugtattam, vigasztaltam, ugyan, ezért ölné meg magát időnek előtte? Hányán vannak, akik ötven-hatvan éves korukra anélkül is elmaradnak az asszonytól? Ő ne tudná ezt, aki komolyan gondolkodó, sokat olvasó, jó könyveket olvasó mesterember? .. . Igaz, sose tett arra megjegyzést az asszony, vele örült akkor, hogy egyáltalán megmaradt, mégis . . . — Ha innen kiengednek, lehet, hogy nagy lépésre határozzuk el magunkat, töviről hegyire megbeszéltük Borival. Visszaköltözünk Békésbe. Van egy eladó jó kis telkes ház a falunkban, szép telepítésű szőlővel. . . Igaz, itt élnek a gyerekek, az unokák, mégis beláttuk, nem nekünk való ez a nagy város. Mind a ketten régtől érezzük, valami hiányzik az életünkből, és hát egyszerre mondtuk ki, hogy az elhagyott otthonunk. A szülőfalunk hiányzik. Ott biztosan csendesebben elviseljük mind a ketten, amit a sors ránk mért. A betegséget, meg az öregséget. Elköszönök, aztán átnézek a női szárnyra. Bekukkantok az 54-es kórterembe, látom, J. Márta sem alszik még. Ül az ágya szélén és olvas. 74
