Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 9. szám - Kőhegyi Mihály: Tűnődések Szabó Kálmán életéről

kapcsolatos összes teendők végzése, a gyűjtő-, feldolgozó munkában való részvétel, az igazgató irányítása és utasításai szerint. Akadályoztatása esetén helyettesíti a múzeum igazgatót és szükség esetén az alkönyvtámokot is. A város polgármesterének rendelkezése alapján valamely feladatkör önálló megoldására, vagy a múzeumi-gyűjtemény valamely részének tudományos feldolgozására is kötelezhető.” Az állást természetesen Papp László kapta meg. Pontosabban ezzel kapott a már 11 éve itt tevékenykedő kutató feljebblépési lehetőséget és biztos megélhetést. Belső indítékain túl ennek köszönhető, hogy egymás után jelentek meg dolgozatai, melyek mindmáig használható anyagot közölnek középkori házaink beosztásáról, felszereléséről.

Láttuk, hogy az 1920-as évek második felében — minden bizonnyal a kecskeméti kongresszuson részt vevő régészek és ethnográfusok személyes biztatására — Szabó Kálmán érdeklődése a Kárpát-medence ősrégészetétől mindinkább a magyar múlt felé fordult. A Duna—Tisza köze tatárdúláskor és a török hódoltság alatt elpusztult községeinek, a középkori templomoknak és a körülötte fekvő temetőknek feltárásában Szabó Kálmán inkább néprajzi, mint régészeti feladatot látott. A később kötetben publikált leletek leírását mintegy néprajzi tanulmányai kiegészítésének szánta. Legnagyobb szabású munkája „Az alföldi magyar nép művelődéstörténeti emlékei” címmel jelent meg 1938-ban. Jól példázza ez a kötet, hogy a néprajz és a régészet együttműködése milyen termékeny eredményre vezethet. Szabó Kálmán hittel vallotta, hogy nincs két összetartozóbb karaja a tudománynak, mint az etnográfia és az archeológia. A régészet: megkövesedett néprajz, és a néprajz: élő régészet. Világosan látta, hogy egymás nélkül elbicegnek ugyan, de járni csak együtt tudnak. Ezek a rendszeresen és tervszerűen folytatott ásatások egészen új világot vetettek az Árpád- és középkori köznép hétköznapi életére, tevékenységére. Munkája nyomán tárgyi bizonyítékokat kaptunk egyes ősi elemek fennmaradásáról, új műveltségi elemek elterjedéséről. Nem véletlen, hogy ez a könyve mindmáig legtöbbet idézett forrásmunkája középkori régészettel és tárgyi néprajzzal foglalkozó kutatóinknak.

Szabó Kálmán és munkatársa, Papp László Kecskemét környékén tíz év alatt 36 község települését és temetőjét tárta fel. A falvak egy részét az 1242. évi tatárdúlás, nagy részüket azonban az 1526 után bekövetkezett török hódoltság pusztította el. A könyv a maga idejében úttörő jelentőségű volt. Múzeumaink ugyanis nem foglalkoztak céltudatosan középkori anyag gyűjtésével. Oka ennek elsősorban abban keresendő, hogy ezek a tárgyak a régészet és a néprajz önkényesen megvont határmezsgyéjére estek, nem illettek bele sem a régiségtárba, sem pedig a néprajzi gyűjteménybe. így azután legtöbb múzeumunk régészeti anyaga első királyunk korával megszakadt, mintha a XI. századtól nem is élt volna nép hazánkban, nem maradtak volna tárgyi emlékei, vagy azokat összegyűjteni sem volna érdemes. Középkori régészetünk, főként faluásatásaink fejlődését nem kis mértékben hátráltatta az a körülmény, hogy az Árpád-kortól kezdve egyre sűrűsödik a történeti emlék- és forrásanyag, egyre nagyobb számban áll oklevél a kutatók rendelkezésére. Éppen ezért polgári történetírásunk a magyar középkor feldolgozásakor nemcsak a század fordulóján, hanem még a két világháború között is csak halványan érezte szükségét a régészet segítségének. Nem lépett fel tehát komolyabb igénnyel régészeinkkel szemben s nem serkentette azokat ilyen irányú erőfeszítésre. Ennek, valamint a határterület (régészet, néprajz) és együttműködés tisztázatlansága miatt középkori régészetünk nem fejlődhetett önállóan, s nem tarthatott lépést a többi régészeti korok kutatásával sem. Az előző korok (szarmaták, avarok, honfoglaló magyarok) gazdag, művészileg is jelentős és tetszetős leletanyagával szemben a XI. századtól kezdve hallatlanul elszegényedtek sírjaink és ez tagadhatatlanul hátráltatta a kibontakozást. Szabó Kálmán évtizedes munkásságának és könyvének óriási jelentősége abban van, hogy ebből a szemléletmódból mozdította ki kutatásunkat. A leletek százaival bizonyította, hogy az alföldi magyar nép kultúrája éppen ezekben a leletekben ragadható meg. Ám az sem kétséges ma már, hogy az a néhány következtetés, amelyet az anyagból levont, nem mentes bizonyos nemzeti romantikától.

45