Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - ÍRÁSOK AZ AGRÁRKÉRDÉSEK TÁRGYKÖRÉBŐL - Márkus István: Egy élet társadalomrajza (I.): Túri Janka, nagyanyám (és a Túryak)
a kormányzat, a megye, meg a választópolgárok „közönsége” alkalmasnak találja. Úrnak mindenképpen úr volt — ha nem is ménkű-nagy úr. És ha Túri (Thúri?) Jankát e lányokkal kart karba öltve látjuk, ez azt is valószínűsíti, hogy ekkor, legalábbis Pozsony után, 17—18 éves viruló nagylány korában csak-csak beengedtetett, személy szerint az úri-kisúri középosztály előcsarnokába, elfogadtatott — mondjuk — „kis-híján-úrilány- nak”. Vagy olyannak, aki jó úton tart, hogy előbb-utóbb, ha megfelelő férfiú köti be azt a fejet, úriasszonyféle legyen. Volt-e a barátkozásnak érdemleges folytatása? Nemigen. Nincs jele. Azok a polgármesteri leányok mégiscsak más szinten mehettek férjhez, mint ami Jankánkra várt. Visszatérek a kései eljegyződés és az irdatlanul kései házasság talányos ügyéhez. Azt kell hinnem, igen zárkózott, szép és kedves voltában is érinthetetlen, a férfinéptől szorongva tartózkodó, vallásos erkölcsiségének bástyái mögé húzódó leány volt. Sokáig csak felnevelő családi otthonában és a legszűkebb rokoni körben — Szirmabesenyőn például — érezte biztonságban magát. Lehet, hogy ő volt az, akiről sokan elmondták: „Nem kell annak senki”. Nem is kellett addig, amíg egyetlen ifjú férfi, talán ártatlannak tűnő fiatalságának erejével, dühös kedvével át nem törte a falaknak ezt a kettős-hármas övezetét. Az azonnali, váratlan, várvavárt, első és egyetlen szerelem — így képzelem, és Nagyanyám egy-két szemérmes, véletlen, régi szava erősít ebben — lenyűgözte és elkötelezte. Élethossziglan. Nem arról van szó, hogy Janka anyás érzelmeket táplált volna annyival ifjabb szerelmese iránt vagy hogy az a fiú anyapótlékot keresett és talált volna benne. Semmi erre nem mutat. Habár tudom, hogy nem minden lelki valóság hagy értékelhető jelet az utókorra. Amiről tudhatunk, a valóság némely eleme. Ezek pedig arra utalnak, hogy Elek nagyapám férfi volt a javából. A forgószél-fiak fajtájából. Vad energiával, emésztő-hajtó indulatokkal, a kalandorságot súroló vakmerőséggel. Erős ésszel, erős kedvvel, erős akarattal. Férji, családfői minőségében aligha tűrt ellentmondást. Nagyanyám, Janka pedig engedelmeskedett. Úgy látszik, mindenben. Várt, ha várnia kellett. Akár nyolc esztendeig, már az esküvőre, az egybekelésre. Asszony fejjel hű társa, zokszót nem ejtő követője lett emberének. Ceglédről az idegen Pestre, onnan Kisújszállásra, Törökkanizsára, onnan tovább isten- hátamögötti uradalmak gépészlakásaiba. Ahová Elek nagyapámat (ahogy anyám gyakran panaszolta, évtizedekkel később, önnön leánykorára emlékezve) „a vére hajtotta”. Ganz Ábrahám budai gyárából, ahol jól fizetett művezetői státust hagyott ott Hörömpő Elek — akkor már öt gyerek apja — („egyik kicsi, másik pici”). Például, hogy malomgépész, „urasági gépész” legyen, a Vayak birtokán. Ott sem maradt meg sokáig. Tovább hurcolko- dott. Akkor már az önállóságot hajszolta, hogy kétes tisztességű társak oldalán ilyen-olyan malmok üzemvezetője, egyben társtulajdonosa legyen. Abba belebukva, adósságokkal a vállán meneküljön vissza a biztonságos Ganz-gyárba. De onnan megint vidékre indult. Aztán ismét vissza, Pestre. Végül, szándék szerint, Törökországba utazott volna, pereputtyostól, már iskolás korú gyerekével. A Ganz épített ott villany telepet. Annak lett volna nagyatya — állítólag — a főnöke. Nagyanya oda is követte volna, természetesen. De oda már nem jutottak el. Pár hónapra, amíg a törökországi előkészületek folytak, nagyapát Gyöngyösre helyezték, a villanytelephez, talán, hogy ott sajátítsa el a villanytelep-vezetés neki még félig-meddig új mesterségét. Ott, Gyöngyösön érte a halál. Janka nagymama ottmaradt magára, csöpp, udvari lakásban, amit eredetileg az átmenet rövid szakaszára béreltek. Öt gyerekkel. Negyven- nyolc éves volt. * * * 58
