Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - ÍRÁSOK AZ AGRÁRKÉRDÉSEK TÁRGYKÖRÉBŐL - Márkus István: Egy élet társadalomrajza (I.): Túri Janka, nagyanyám (és a Túryak)
Kevés embert tiszteltem és szerettem annyira, gyermek és kiskamasz koromban, mint őt. A Nagymamát. Szeretetem és tiszteletem egybeolvadt. Ez a kettős-egy érzés abból fakadt, hogy ő a Nagymama és hogy olyan, amilyen, és hogy belőle, ilyen Nagymamából csak egy van a világon. Milyen ember volt ez az idős asszony, özvegy Hörömpő Elekné, született Túri Janka? Milyenként él emlékeimben? Egyszerű. Tartózkodó. Kerülte — nem is hogy kerülte, inkább nem is ismerte — a harsány szót, gesztust, az érzelmek feltűnő nyilvánítását. Még a szertelen féltés, a túlzott gondoskodás, a harag jeleire sem akadok arcán, mozdulataiban, szavaiban, ha felidézem. Ama hitvánnyá züllött öccsénél is úgy mondta ki az ítéletet, indulat nélkül, mint aki csak egy tényt állapít meg, higgadt modorban. Nem emlékszem, hogy valaha is beavatkozott volna a hozzá tartozó emberek, gyermekei, unokái életébe. Tiszteletben tartotta mások jogát is a tartózkodásra. Póz nélkül volt szerény. Tartása volt. Önfegyelmében úgy élt, mintha ráöntötték volna. Semmi bántó a finom távolságban, amit ő teremtett meg, az első pillanattól, bárkivel érintkezett. Semmi úrias forma vagy gőg. Egyfajta — talán nem is tudatos — emberi méltóságot őrzött, azt kívánta meg mástól is. Azt tudta tisztelni más emberben is. Akiben lehetett. A családban, lányai és unokái körében hogyan élt? Fegyelmezett meghittség. Ez talán a szó, ami erre talál. Tiszta rendet tartott maga körül. Minden értelemben. Folytathatnám, kutathatnám tovább, mi mindenből állt is össze lényének az a soha másnál fel nem lelt légköre, ami bennem — hadd ismétlem meg — a tisztelet és szeretet, a csodálat eggyéforrt érzületét kisgyermekkoromban felébresztette, egyre erősítette és máig megtartotta. A legkülönösebb — visszatekintve furcsálhatom is — hogy egyszerre volt kemény és engedelmes. Alázatos? Soha. Engedelmes. Engedelmes valaha — sokáig — szülei iránt. Engedelmes a férje — az ura — akarata, életcéljai, vágyai, forgatagos ambíciói, ki sem számítható elhatározásai iránt. Engedelmes a Sors színe előtt. Közös sorsuk, abban külön az asszonyi sors, az anyai sors fejét lehajtó, zokszót sem ejtő, türelmes viselője és tevékeny szolgálója. Engedelmes (az ő szavával szólva) a parancsolatok iránt, amelyek hite szerint a Földön, annak bármely zugában Istentől származnak. A katolikus Istentől? A református Istentől? A kettő egyazon Isten volt, ám Nagyanyám lelkében egyre inkább a kálvinistákéra hasonlított. Soha át nem tért volna öröklött felekezetéből a másik hitre. Ünnepeken — Karácsonykor az éjféli misére is, igen-igen öreg korában is — okvetlenül a katolikus templomban imádkozott. De már rég nem gyónt, nem áldozott. És életének kései évtizedeiben, végképp otthonülő öregasszonyként mindig szigorúan a Kálvin téri református templomból sugárzott istentiszteletet, Ravasz püspök szavait hallgatta meg a vasárnapi rádióban. Ma is látom. Patyolattiszta, frissen vasalt, keményesésű, galambszürke, nyakiggombolt matrónaruhájában a kis lakásban, Budán. Fülhallgatóval a fején. Nem a fotelban, nem a hintaszékben ült, hanem a merevhátú széken, könyöke ovális ebédlőasztalon. Állát feltámasztja, szeme lehunyva, arcán figyelem, szelíd áhitat. Az Igét hallgatja. Hozzá is szól az. Személy szerint. Rég meghalt ura előtt hajtott fejet azzal is, hogy lelkében szinte megtért reformátusnak? Én azt hiszem, ez a vallás felelt meg neki jobban. Tőle hallottam először a szót: Predestiná- ció. Meg is kérdeztem — nyolc éves, ha lehettem: — „Mi az, Nagymama?” „Eleve elrendeltetés” — felelte. A választól aligha lehettem okosabb. Mégis látom és hallom, ahogy kimondta. Már tudom — vagy sejtem — miért lehetett életbe vágó az ő lelkében ez a kálvini tétel. Mármint 59
