Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 8. szám - Szilágyi Miklós: Történetek az óriás harcsákról
vót... De: az ármentesítő társulatnak a Tiszába vót verve, úgy hítták, hogy pilóta, ez a vízmírő. Rajta vót az ódalán, azt’ mírtík, hogy mennyi a vízállás, szóval ez egy olyan mérce vót. Cölöpök vótak itt verve fenyőbül, két sorba. Itt tanyázott meg a harcsa! A rívísz meg ott vót, ott vótak a kacsái. A kacsák rámentek a vízre, oszt’ úszkáltak, odamentek azok aho’ a mércéhö’. A harcsa felment, elkapta a kacsát, el is vitte. Megkapta valakinek a szeme, biztos a rívíszé. Azt mondja: nem tudja, mit csináljon, itt biztosan egy nagy harcsa tanyázik a cölöpök között. Hát osztán... Na, megfogjuk! Istentelen nagy horgot, erős horgot kíszítettek neki. Kötéllel, nem zsineggel. Aztán a kacsának a hátára kötöttík a horgot, a kacsát elengedtík a cölöpnél, úszott a kacsa a vízen. Kint lestík a parton, a két halász. Mikor mozgott a víz ... Mikor a hal emelkedik ki, így rezeg a víz. — Na, gyün mán! Egybűl elkapta a kacsát, le is nyelte. A horog meg itt megakadt neki belülről. Meg bírták fogni! Kihúzták a partra. Azt láttam, mikor a kocsira tettík: a feje a kissaroglyán vót, a farka meg a fődön vót.” Kitetszik a szószerint idézett elbeszélésből, hogy a tiszaugi halász nem „mesélő” típus: nincs igazán érzéke a sztoriban rejlő lehetőség maradéktalan kiaknázáshoz. Szinte csak a vázlatát mondta el egy lehetséges elbeszélésnek. Ez a vázlatosság azonban méginkább felhívja a figyelmet a sztereotípiákra: a harcsa pusztítja a kacsákat — kacsára kötik a horgot — a kifogott hal nagyságát valamilyen hasonlattal kell érzékletessé tenni. E sztereotip elemek az ihletett elbeszélőnél gondosan megmunkált „epikummá” szerveződhetnek. A hatáskeltő mesélésben mester és horgásztudományát „Manila bácsiként” bizonyító Bánhidy László színművész bizonyára maga is hozzájárult, hogy a kacsával fogott harcsa továbbmesélt sztorija kacagtató anekdotává kerekedjék. Természetesen ő is (ahogy minden igazán jó elbeszélő) nyomatékosan figyelmeztet: a mástól hallott történetet a lehető leghűségesebben adja vissza, s megkéri az újságírót, hogy ezt a részét az interjúnak külön tegye idézőjelbe: „Egyszer a falutól vagy három kilométerre horgásztam — kezdte a visszaemlékezést a horgász — de egész délután egy kapás sem volt. Már arra gondoltam, hogy hazaballagok, amikor egy vadkacsára lettem figyelmes. Szárnyait verdesve tűnt el a víz alatt. Aztán elő sem tűnt többé. Bebicikliztem gyorsan a faluba, kihoztam egy kis kacsát. Legallyaztam izibe egy partmenti akácfát, annak a tövébe felszereltem a racsnit, a végébe pedig gyűrűt kötöttem. Azon vezettem keresztül a háromszorosra fogott zsinórt. A végére nagy horgot kötöttem, arra került a kiskacsa. Alig úszkált néhány percet a kis jószág, amikor nagy hápogás közepette lecsúszott a víz alá. A zsinór meg feszült ám! Gyorsan leguggoltam a ráesni mellé, és igyekeztem fékezni a futását. Amikor egy kicsit engedett, visszahúztam belőle. Fel is jött a víz színére a hatalmas állat. Bőgött olyant, hogy megrémültem. Aztán vissza a mélybe. Ez még vagy négyszer-ötször megismétlődött. Ha felhúztam a mélyből és kidugta a fejét, olyan hangokat hallatott, mint egy marha. Egyszer- csak szekérzörgést hallok a hátam mögött. Megfordulok, látom ám, hogy a falumból sereglettek oda a népek. Jöttek nézni, hogy ki öli a falu bikáját. Merthogy akkora hangja volt, hogy a faluba is behallatszott.” Az abszurdig fokozott csattanót az „igaz” kalandra szomjas horgászok hitetlenkedve fogadták, Bánhidy azonban pontosan értette az elbeszélő szándékát: „Én az ilyen történeteket mindig szívesen fogadom. Nem tartom hazugságnak őket, a kitalálók vidámmá teszik az adomázást, nevetést csalnak a hallgatóság ajkára. Ők az afféle horgászhumoristák.” (Magyar Horgász, 1983. 11. sz. 3.) Nyilván nem mond ellent a megértő érdeklődésnek, ha hozzáteszem: azért sem tarthatjuk „hazugságnak”, mert folklór alkotások, s ha igazak, nem a szó köznapi értelmében azok. * * * Egy rövidke jegyzetben nincsen mód a halász- és horgász elbeszélések minden néprajzifolklorisztikai tanulságának elemzésére. Csupán a figyelemfelhívás volt a célom. Annak tudatosítása, hogy a székében mesélgetett, s a horgászirodalomban is fel-felbukkanó történetek mélyen benne gyökereznek a hagyományos folklórban: néhány sztereotip fordulatukat a halászok is, horgászok is egyformán ismerik; az elbeszéléssé szervezés módjában pedig könnyen felfedezhetők a folklorizáció törvényszerűségei. 67
