Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 8. szám - Szilágyi Miklós: Történetek az óriás harcsákról
stb.” (Magyar Horgász, 1982. 12. sz. 8.) Medvegy Antal pedig a szenvedélyes harcsahorgász Lázár suszter különös teóriáján — „a nagy harcsák örökké élnek” — gondolkodik el utólag, jóllehet a cipészműhelyben összegyűlt hallgatóság közé vegyülve „felszínes fecsegésnek” ítélte azt. „Sok harcsát láttam — közülük nem egy közelítette a fél mázsát is —, de valamennyit élve — idézi tapasztalatait a horgász szakíró. — A legnagyobb negyvenöt kiló volt, azt fejszével verték agyon a hatvanötös nagy árvíz után egy visszamaradt tocsogóban. Az ennél nagyobbaknak csak a híre van meg, feltűnnek egy-egy vízszakaszon, néhány évig tizedelik a vízre eresztett kacsákat, aztán eltűnnek.” (Fürdik a hal. Szerk: Szász Imre. Budapest, 1983. 169.) A „kísértet-harcsák” rémisztő tetteinek azonban többszáz éves az előtörténete! Maguk a halászok sem hisznek igazán az olyan mendemondákban, hogy a leselkedő harcsa felnőtt ember kezét-lábát kapta volna el, kisgyermek vagy nagyobb állat lett volna falánkságának szerencsétlen áldozata —, de mondogatják. Szavahihetőnek mondott horgászok szaklapokban is hírt adtak — 1952-ben — egy kilencvenkilós harcsáról (Székely Ádám idézi: A harcsa horgászata, Budapest, 1980.), melynek vesztét a torkában megszorult farkaskutya okozta. Eléggé bizonytalan, hogy Bodó István közel három évtized múltán ugyanennek a kutyának a különös pusztulását hallotta volna emlegetni. Fantasztikus harcsa-történeteket mesélő barátja szerint a berceli laposon nyelte le a kuvaszt a nagyharcsa, „de megszorult a torkában. Napok múlva húzták ki a harcsát a szájában lévő kutya farkánál fogva. Mázsa fölött volt. A gulyás úgy sajnálta kedvenc kutyáját, hogy még a döglött harcsa fejét is többször beszaggatta fokosával.” (Horgász Kalauz, 1981. 150.) Akár az ötvenes évek elején „hihetőnek” ítélt eset folklorizálódott változatával van dolgunk, akár egy másik kutyának a Felső-Tiszán ugyanúgy megesett (vélt vagy valóságos?) pusztulásáról, a majd-emberöltő- nyi távolság ellenére meglepően egybecsengő „mondái motívum” az ilyen vélekedések hagyományozódását sejteti. Az ilyen, már-már fantasztikusnak tetsző képzet meggyőződéssé szilárdulásához nem szükséges a személyes tapasztalat. Az is elegendő, ha az egyszeri esetet meggyőződéssel továbbmondott történet is, a hallgatóság hagyományban gyökerező ismeretanyagától nem idegen előítélet — ez esetben a harcsa félelmetes ragadozó természetéről való meggyőződés — hitelesítse. Székely Ádám fentebb idézett könyvében (részben Vásárhelyi István adatai nyomán) gondosan összegyűjtötte a szakirodalomból a hasonló adatokat, azt is mérlegelvén, hogy hihetőek-e a híresztelések. Egy XVIII. századi természetbúvár arról hallott, hogy a harcsa „gyakorta az úszó lovakat lábuknál fogva lehúzza, s a vízbe öli, mert mindenféle állatot igen kíván”. Az 1801-ben megjelent „Természet história” szerint „hajdan Embert és Lovat is nyelt el” a harcsa. Egy 1858-ban megjelent német nyelvű szakkönyv pedig arról tudósít, hogy az egyik Pozsony mellett kifogott harcsa gyomrában fiúgyermek maradványait, másikéban uszkár kutyát, harmadikéban libát találtak. Ellenőrizhetetlenek, ezért a „legendák” világába utalhatók az ilyen adatok — ezt sugalmazzák Székely Ádám kételkedő megjegyzései. Még akkor is jogos a kétely, ha a klasszikusként tisztelt román ichtiológus, Antipa, századunk elején is indokoltnak tartotta megörökíteni különös tapasztalatát, miszerint egy halász alig tudta kihúzni a kezét a harcsa szájából, amikor az kézmosás közben elkapta. Ilyen tapasztalat alapján minősíthette szavahihetőnek Antipa azokat a halászokat, akik az óriás-harcsák gyomrában talált gyermekkéz- és lábszárcsontokról informálták. A néprajzkutatót nem a kétes hitelességű mendemondák valóságtartalma foglalkoztatja. Inkább az tűnik fel neki, hogy a különböző időben és helyen feljegyzett harcsa-történetekben mennyire sok a sztereotip elem. Századunkban inkább a vízi szárnyasok és a harcsa egyoldalú küzdelmét, s a kifoghatatlannak gondolt halóriásnál is ravaszabb halász-horgász diadalát, nem a felnőtt ember balesetét vagy a gyermekhalált részletezik az ilyen tartalmú elbeszélések. A halászélményeit cikk-sorozatban megiró Singhofer M. József, pesti halászati vállalkozó, az 1880-as években Nagyréven hallott egy soha ki nem fogott óriás harcsáról (Halászat, 1918. március 1.). Az öreg révész és egy kishalász szerint a mosóhelynél ólálkodott, elkapta a vízben úszkáló kacsákat s a mosó asszonyok kezében a ruhát. A halász eredménytelenül 65
