Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 8. szám - Szilágyi Miklós: Történetek az óriás harcsákról
* Egy tiszaberceli öreghalász majdnem tragikus végű kuttyogatós harcsafogásának történetét a horgász-író Bodó István örökítette meg. Az elbeszélés módja, ha nem is magnóról szó szerint lejegyzett a szöveg, hatásosan imitálja az élőbeszédet (Horgász Kalauz 1981): „Na megvagy — gondoltam —, hatalmasat húztam rajta, de nem mozdult, csak a csónak állt meg, mintha le lenne kövezve. Majd mégis elindult szemben a Tiszával, de olyan gyorsan, hogy tartani sem bírtam. Szedte a vastag zsinórt, aminek a vége a balkonhoz volt kötve. A zsinór lassan fogyott kezem között, és akkor történt a baj. Valami hurok lehetett rajta, mert amikor a kezemhez ért, mint a bilincs megfogta az ujjamat.” A küzdelem emlékét a zsákmány jelentette diadal-érzés sem enyhíti: „... egy hatalmas rántás, én csaknem hanyatt be a csónakba, de az ujjam már nem fájt. Nézek a vízbe, barnás folt úszik rajta. Nézek a csónakba, ott is vér, ömlik az ujjamból, vagy hát az ujjam helyéről. Elszakította a nagyharcsa. Itt van, nézze meg.” Aki ismeri a horgászati módszereket, a hallgatóságnak megmutatott jelek láttán nem kételkedhet. Talán ha a hal méretét gyanítja eltúlzottnak. Ezt azonban nem illik szóvá tenni, hiszen a történet vitathatatlanul hősies küzdelem emlékét idézi: az emlékező nem is a zsákmányért, hanem az életéért, testi épségéért vívja csatáját az ismeretlen, csak az apró jelekből, a felsejlő tömegéből hatalmasnak ítélt ellenféllel. Azért kellett mégis idézőjelbe tennem az imént leírt műfaji meghatározást, mert azok az elbeszélések is a hősies helytállást „igaz” történetté formáló módon fogalmazódnak meg a szóbeliségben, melyek inkább derűt, olykor harsány kacajt, mint őszinte csodálatot váltanak ki a hallgatóságból. A szakértelem, a ravaszság, a helyzetfelismerő képesség részletezése tudatosan vegyíti a tényközlést és a hatást fokozó túlzást, s ez is, az is a késleltetést szolgálja, hiszen csak a szenvtelenül előadott, minden mozzanatra figyelő elbeszélés hitelesítheti a szakértő hallgatóság előtt a „csattanót”: a megkantározott halóriást. A nagy kaland kínosan részletező felidézésével azonban óvatosnak kell lennie az elbeszélőnek: a kifogott, mások által is látott hal az igazi hitelesítő. A gondosan felépített „hőstörténet” azonnal átfordul anekdotába, különösen, ha a társak mondják tovább, mihelyst kiakad a horog, mégsem sikerül megszákolni a múló idővel — a többszöri elbeszélés során — mind nagyobbra növekvő halat. Az egyébként is lódításairól ismert „mesélőt”, legyen^ bármilyen lebilincselő a küzdelem elbeszélése, csak Háry János huszáros rohamait minősítő kétellyel vegyes csodálat fogadhatja, s elkerülhetetlen, hogy ne legyen jelen legalább egy „furfangos diák” ... Az érdeklődő idegennek persze nem illik hitetlenkedni — ez a beavatottak (a közösség, az állandó közönség) joga. Fábián Gyula is hűséges „íródeákként” rögzítette annak a tiszacsegei öreg halásznak szakmai büszkeségtől sugárzó vallomását, akivel 1965-ben találkozott. Összesen 104 egy mázsán felüli harcsát fogott, közülük a százhúsz kilós fehér harcsa volt a legnagyobb. Ennek a miskolci újságba is belekerült a fényképe. Éjszaka horgászott, a csapkodó szél miatt egészen összehúzta magát: „Egyszer akkorát billent a ladik, majdnem felborultam. Kapok a kötélhez. Nem olyan nyálas madzag volt a horgon, mint a mostaniak, de sodort zsinór, kötél. A horog szakállát is kovács kalapálta, tüzesen. De az én „társam” már akkor kiadta az induljt! Úgy vitte azt a nehéz hajót, mintha papírból lett volna. Engedtem. Vigye. Két órán át meg sem pihent. Keresztbe, hosszába a Tiszán. A szél is fordult egyet-kettőt, mire először fellökte magát a vízre [. ..] megvolt legalább két méter. Várjál csak! Kerülsz te még az én hajómba. Hajnalra bent volt.” (Találkozás Bereggel. Szerk: Mező András. Vásárosnamény, 1978.) A „hőstörténetek” a folklór-epika törvényszerűségei szerint építkeznek, a harcsa-történetek egy másik, jól elkülöníthető csoportja viszont több évszázados sztereotip vélekedésekből indítja a nagy kaland felidézését. A rendszeresen felbukkanó falánk ragadozó garázdálkodásainak továbbgyűrűző híre már-már kísértetlénnyé növeszti a kifoghatatlan harcsát. Kácsor László néhány éve az „idősebb horgászokat” hívta tanúnak emlékezete igazolásául: „nyaranta fölröppent a hír, hogy a Velencei-tó úszó nádszigetei alatt embernyi nagyságú harcsát láttak a halászok, de nem tudták kifogni, mert szétszaggatta a hálót stb. 64
