Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 8. szám - Szilágyi Miklós: Történetek az óriás harcsákról
Szilágyi Miklós Történetek az óriás harcsákról értéssel is felérne, nemcsak a tájékozatlanságról árulkodna, ha valaki meggondolatlanul azonosítaná a halászok kenyérkereső foglalkozását és a horgászok nemes sportként emlegetett szenvedélyét. Valamiben mégis azonosítható a hagyományos módszerekkel dolgozó, mindjobban megfogyatkozó halászok foglalkozási csoportja, és a létszámban, szakmai igényességben folyton gyarapodó sporthorgászok szervezett tábora. Minden igazi halásznak, s minden tapasztalt horgásznak van legalább egy csodálatot keltő (a beavatatla- nokban elnéző mosolyt fakasztó . ..) története valamilyen hal-óriásról, leginkább kapitális harcsáról. Olyan halakról, melyeknek annak idején csodájára jártak, le is fényképezték, és felkerült a rekord-listára. Vagy olyanokról, melyek alaposan próbára tették a halász vagy a horgász testi erejét, ügyességét, s végül is győztesen kerültek ki az ádáz küzdelemből. Az ember leleményességénél is leleményesebb óriás-halnak idő telvén folyton folyt növekednie illik — ez a halász és horgász történetek legfőbb közös jellemzője — hogy még nagyobb szabásúnak tessék a hajdanvolt férfias küzdelem. A folklórkutatás alig tartja számon ezeket a napjaink „népköltészeti műfajaként definiálható hőstörténeteket”, pedig igen sok elemzésre érdemes tanulságot kínálnak. Főképp azért, mert a horgászok által mondott és továbbmondott, sőt: a literátus hajlamú horgászok és a horgászó írók által novellává, anekdotává, „tantörténetté” formált, a látszat szerint napjainkban születő, lényegileg azonban a halász-hagyományokból sarjadó ún. „igaz” történetek magukba olvasztják a legöregebb halászoknak a folklorizáció törvényszerűségei szerint megformált tapasztalatait, élményeit is. Nem lehet kétséges, hogy a harcsa-kalandok szórakoztató s tapasztalatátadó szándékú „elmesélésének” a foglalkozási csoporton belül kötelező érvényű szokása korántsem a sporthorgászattal egyidős. Danicska József, aki 1896 körül vetette papírra ifjúkora halásztapasztalatait, részletesen ismertetvén a „100 vagy 160 fontos” ( = 56—90 kilós!) harcsák szigonyozásának legeredményesebb módszereit, általánosító érvénnyel jegyezte meg: „nagy volt az öröm egy-egy ilyen esetnél, ha igen meg is fárasztotta őket. De nem is maradt ez a jelenet anélkül, hogy a legközelebbi halász barátjának fel ne mondja]. Nemkülönben a vasárnapok alatt annak az elbeszélése folyt, hogy ki milyen küzdelem árán jutott ily szép példányához a halaknak” (Kézirat — Néprajzi Múzeum, EA 4289. ltsz.) „Hőstörténeteket” mondtam, de gondosan idézőjelbe teszem a műfaji meghatározást, hiszen nemcsak azokra az elbeszélésekre gondolok, melyeknek előadója, egyszersmind hőse a tenyerén éktelenkedő, a horog átfúródását maradandóan őrző heggel, máskor leszakított ujjának csonkjával „hitelesíti”: a több órás küzdelem valóban „vérre ment”. Az 1950-es évek végén egy tiszafüredi öreghalász néprajzi gyűjtés közben mesélte el nekem élete nagy kalandját. (Akkor még nem használtam magnetofont, így csak jegyzeteim alapján idézhetem.) A fenékhorgot szedte fel, és hirtelen megindult a markában a lazán fogott derékzsinór. Csak arra eszmélt, hogy az egyik horog belefúródott a tenyerébe, majd egy újabb erőteljes rántás a ladikból is kibillentette. Annyi lélekjelenléte azért volt, hogy megkapaszkodott a másik kezével a ladik oldalában, s míg segítségért kiabált, hagyta magát — mi mást tehetett — sajgó tenyerénél fogva vonszolni: hátha segítség érkezik. A segélykérésére felfigyelő, kilométeres távolságban dolgozó halászok segítségével órák múltán partra vontatott harcsa a mázsát közelítette. 63
