Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 8. szám - Beke György: Egy elfelejtett erdélyi publicista: Kurkó Gyárfás pályája
Beke György Egy elfelejtett erdélyi publicista Kurkó Gyárfás pályája j.TÓk jelenléte az újságírásban Jókai óta, Mikszáth óta közismert tény, ha sajtó és irodalom kapcsolata nem is volt mindig zavartalan. Talán éppen a konfliktushelyzetek miatt, vagy ellenkezőleg, mivel az irodalmi közvélemény nyilvánvalónak tartotta, hogy — mióta a birtokukból vagy másmilyen vagyonukból élő „független egzisztenciák” mindinkább eltűntek — az írók java része lapok szerkesztőségében keresi meg a kenyerét, sem egyik, sem másik oldalról nem nagyon feszegették irodalom és sajtó kapcsolatainak jellegét, az előnyöket és a hátrányokat. A romániai magyar irodalomtörténet-írásból egyedül Kozma Dezső A valóság igézete című, 1972-es monográfiáját tudnám felidézni, mint amelyik írók tevékenységét követi nyomon kolozsvári szerkesztőségekben a századforduló idejéből. A kortárs román irodalomban a költő Alexandru Philippide tekintette volt át 1970-ben a jelenséget, nem annyira az irodalomtörténet, mint a gyakorló költő és újságíró szemszögéből. Philippide költőként századunk húszas éveitől végigjárta a különböző izmusok iskoláit, esszéíróként tisztánlátással vizsgálta a modem költészeti irányzatok útjait, eredményeit és buktatóit, s mint újságíró évtizedeken át dolgozott különböző baloldali lapok szerkesztőségében. Hangsúlyozta, hogy a sajtó és az irodalom tevékenysége egyik-másik időszakban szinte kizárja egymást. Némelyek azt is vallják, hogy lehetetlen a közeledés közöttük, még kevésbé a rokonság, az összefonódás. Az idegenkedés mindig abból fakad, fejtegette Philippide, hogy az újságírói és írói munka között sok az alapvető különbség. Az újságírói tehetség más természetű, mint az írói tehetség. Előbbihez elegendő az intelligencia és az ügyesség, az újságírói stílust el lehet sajátítani tanulással is, az írói stílust nem lehet megtanulni, ez születés, adottság dolga. Mégis, különösen napjainkban, mikor az írói foglalkozás is mesterséggé vált, a két tevékenységi terület mind jobban közeledik egymáshoz. Kiváló példákat idézhetne arra, folytatta Philippide, hogy írók igen jó újságírók is egyben — nem egy írói pálya indult lapszerkesztőségekből —, az írók újságírása mindig sajátos színt, eredetiséget képviselt a zsurnalisztikában. Ki nyerhet az írók és az újságírás együttműködéséből, vetette fel Philippide. Fiatal írók, költők körében abban az időben, mikor tanulmánya megszületett, nőtt az idegenkedés az újságírással szemben. Philippide amellett szólt, hogy a költők, írók igenis vállaljanak részt az újságírásból. Ismeri ennek veszélyeit, a felületesség kísértéseit, a zsurnaliszta látásmód csábításait, a gúzsba kötő rutint, amit a költészet, az irodalom szenved meg. Tanulságos a következtetése: „A riport jelentheti az összekötő kapcsot az újságírás és az irodalom között. És nem csupán, miként képzelnők, a nagy riport, amely vitán felül irodalmi alkotás. Bármilyen riport, a napi események krónikájától az útinaplókig. Az egyetlen egészséges, tiszta, hamisítatlan táplálék az írók számára. Az egyetlen igazi haszon, amelyben az irodalom az újságírás révén részesülhet...” Közélet, közírás és szépirodalom egymást termékenyítő kapcsolatát, illetve a közéleti ihletettség irodalmi „hasznát” — művekben felmutatható eredményeit — igazolja egy 1983-ban megjelent bukaresti román antológia a két világháború közötti román antifasisz41
