Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 8. szám - Gellért Sándor: Emlékeim Gulyás Pálról
Nem kell minekünk egyetem, a mi egyetemünk az esték, a mi hazánk Ó-Debrecen, hazánk az Ó-Egyetemesség. Lisztóczky László nagyon szépen elemzi Gulyás Pál viszonyát a Kalevalához. Meg azt, hogy emiatt ütközött össze Babitscsal, „a szavak nagyhírű mágusával.” Csodálatos nagy verse a Búcsú a Mestertől. Nem trancsírozza fel Babitsot, ... mint Szabó Dezső a Halálfiairól írt kritikájában, de mégis ... Azt tartja Babits klasszicizmusáról, hogy az meddő, olyan mint az Umarinnen felesége, aranyból van kovácsolva, kő a szeme, az ajka nem üzen. S miért ilyen? Mert nem kérdezte meg a főtáltost, Vipunent. Le kell szállni a mélybe, meg kell rothadnunk, hogy hozzá elérjünk, a füvek és fák alatt alvó, nyírfa és mókusfenyő gyökerekkel átszőtt és befont testű táltoshoz. Nála van az „első igézet” — az a három varázsszó, ami többek közt Vejnemöjnen csónakjának elkészítéséhez szükséges. Mindez nemcsak a Gulyás Pál újjászületése, de leckefeladás nekünk is: ne az új görögség, ne a Nyugat, de az új finnség legyen a jelszavunk; azt kell hirdetnünk, s ahelyett, hogy a „tour d’ivoir”-ba húzódnánk, a „földbe kell magunkat ásni.” A Kalevala azt jelentette Gulyás Pálnak, mint Adynak Párizs. Az igazi énjére döbbentette. De maradjunk még a tér-nél, a pantheizmusnál és Babitsnál. Azt mondja a halott Babitsnak, hogy: „A sír súlya az utolsó remeked.” (Tehát nem a Dante-fordítás). A sírban új erei fognak nőni, új szívet kap, ami majd megérezteti, megláttatja vele, hogy ki volt az igazi barát és ellenség. Ezt az elismerést, de meg nem tagadott hitvallását teszi le koszorú helyett Babits sírjára. Ha Gulyás Pál pantheizmusát tekintjük, azt hiszem ebben páratlan nemcsak a magyar, de a világirodalomban is. Elébb csak egy néma fa, majd a gyökerek, azután a világ, a világmindenség. Emellől a cseppentett pantheizmus mellől nem hiányozhat az idő. A tér tehát Gulyás Pálnál végtelen, az idő pedig időtlen. Ez utóbbihoz tartozik, hogy a múltat is jelennek apercipiálja. A Debreceni éj-ben azt mondja: Nézd a boltok börtönfényét, tábláik alatt lépdel koldusbotra támaszkodva Méliusz Juhász Péter. Gulyás Pálnál tehát — hogy mégegyszer elmondjuk — a tér végtelen, az idő időtlen. Ez a magyar tér- és időérzékelés. A magyar lélek a priori-jai Karácsony Sándor szerint. A végtelen és időtlen relációja a csoda. így megmagyarázhatjuk, egyébként maga a csoda megmagyarázhatatlan, érthetetlen. Karácsony Sándor írja A magyar észjárás-ban, hogy a német és a magyar egyetemi professzorok közt az a különbség, a németnek elviselhetetlen az, hogy a dolgokat nem lehet megmagyarázni, a magyarnak meg az volna az elviselhetetlen, ha meg tudná magyarázni. Mintha csak Karácsony Sándor filozófiáját, magyar logikáját szedte volna Gulyás Pál költői szavakba Az első dal anyja című versében. Még talán Mikszáth Hályogkovácsával is rávilágíthatunk. Mindaddig nyugodtan, lelkiismeretfurdalás nélkül operálta a szemet, míg egy orvos meg nem magyarázta neki, hogy milyen veszélyes dolog, amit művel. Gulyás Pálnak ez volt előttem az egyik legnehezebb verse. Az első dal anyja Ady Lőrincz- né. Az első dal nem más, mint a csoda, a varázs. Ady Endre. „Azt se tudja, hogy ki volt ő” — kezdi Gulyás Pál a verset. Majd azt feleli rá: „mert ezt tudni nem szabad.” S négy sorral lejjebb folytatja: De hogyha egy pillanatra ő csak ezt megsejtené, az ég a Napot leejtené, Nap a Földet ejtené, 32
