Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 7. szám - Thiery Árpád: Kiállítás: elbeszélés

— Megnéztem a prospektust. Az áll benne, hogy a tabáni Vénusz.

— Még jó, hogy a mester nevet adott neki.

Novák pukkadozott.

— A néni mondta, aki egész nap ott ül a széken, hogy a „művész úrnak” ez az első kiállítása.

— Művész úrrrrrr ... — vihogott Halász. Kárörvendezve hallgatta az osztálytársait.

Andrásnak eleinte eszébe se jutott, hogy megnézze Juhász Tihamér kiállítását. Nem

érdekelték a festmények.

Az utolsó nyitvatartási napon mégis elment a belvárosi galériába.

Cseppet se ragadták meg a rajztanár festményei, ehhez nem sok fantáziája volt, csupán találgatta, hogy melyik mit ábrázol, de különösebben nem erőltette a képzeletét. Valami mégis vonzotta Juhász Tihamér festményeihez: a színek ereje. A kövér foltok, a vastagon kihúzott, egymást keresztező vonalak, a méregzöldek és tűzpirosak, a világító kékek és nyugtalanító sárgák. Mind együtt egymásra hatva.

Egyedül volt a kiállitóteremben. Hosszasan ácsorgott egy-egy kép előtt, a tekintete szinte elveszett a színekben, miközben elmerengett: Anyáról, Apáról, Dóráról, Kántor Gidáról, Halászról is. Mielőtt elindult otthonról, latolgatta, hogy szól Dórának, nincs-e kedve eljönni a kiállításra. Mostanában többször is szívesen vette volna, ha együtt mennek ide vagy oda, végül mégse hívta el: Dórának semmi köze Juhász Tihamér rajztanár úr kiállításához. Most meg azon morfondírozott, hogy mit szólna Dóra, ha rámutat például erre a képre, ami előtt éppen áll, s azt mondja: erről épp te jutsz az eszembe .. . Tűzpiros csillagalakzat volt, a háttérben elmosódó sárga foltok, mintha orkánszerű szél űzte volna őket, s alul egy hatalmas kék színű kagyló. Ha az, mert szeme is volt. Az egyetlen festmény, amelyre cédulát tűztek: ELADVA. Különösen hatott rá az is, hogy a képekről nem tárgyak, nem is helyszínek, hanem hozzá közelálló emberek jutottak az eszébe.

Némelyik festményhez visszatért, mint egy műértő.

Fel is tűnt a teremőrséget ellátó idős asszonynak, aki a villamos kandalló mellett karbatett kézzel üldögélt. A lába mellett hatalmas fehér macska. Az asszony feltápászko- dott, halkan nyögdécselt, nehezére esett a mozdulat. Odacsoszogott Andráshoz.

— Ismeri a művész úr képeit? — magázta.

András zavarba jött.

— Igen, ismerem a tanár urat.

— A tanítványa? — derült föl az asszony arca.

— Az 1/B-ből.

— Igen, a művész úr kiváló pedagógus hírében áll...

András kényelmetlenül érezte magaát. Elment a kedve a képektől, szeretett volna mielőbb kint lenni az utcán. Begombolta a kabátját, föltette a sapkáját.

— Nem akar beírni a vendégkönyvbe, kedves? — húzta magával gyöngéden, mégis bizonyos határozottsággal az asszony.

A könyv fekete bőrkötéses volt. Mellette amerikai töltőtoll.

András belelapozott a vendégkönyvbe. Az első oldalakon talált néhány bejegyzést. Kíváncsi volt, de röstellt beleolvasni. Ő maga nem tudott volna mit írni, esze ágában se volt. Gyorsan összecsukta a könyvet.

— Csókolom! — búcsúzott sietve az asszonytól, aki időközben elfoglalta a helyét a kandalló mellett.

A következő rajzórán Juhász Tihamér fagyos hangulatban lépett az osztályba. Kabátja félig a vállán, félig a földön húzta. Egy darabig a padok között járkált.

Az osztály néma csöndben várt. Rosszat sejtve.

Juhász Tihamér elővett a kabát zsebéből egy irodai ív nagyságú papírt, szétnyitotta, majd az osztály felé mutatta.

Az első sorokban ülők jól olvashatták a képesújságokból kivagdosott és egymás mellé rakott betűszöveget.

MEDDIG TŰRIK MÉG EZEKET A MÁZOLMÁNYOKAT?

43