Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Thiery Árpád: Kiállítás: elbeszélés
A rajztanár a Babaszeműre nézett. Az első sorban ült. — Mit olvasol ezen a papíron? A lány megijedt. — Én nem ... — Mondd csak ki hangosan, hadd hallják a többiek is! — Tanár úr, kérem, nekem ehhez semmi közöm! — sírta el magát a Babaszemű. — Ezt nem is mondtam. Én csak azt kértem tőled, hogy mondd hangosan, amit ezen a papíron olvasol. Babaszemű hangosan felolvasta. A rajztanár elégedetten biccentett, és a papírt letette. Szomorúan nézett az osztályra. — Kérem ezt a förmedvényt a kiállításom vendégkönyvében találtam — mondta. — Az utolsó bejegyzéshez volt téve. Meg se pisszentek. — Jól esett, akárkitől kaptam is — fordult el Juhász Tihamér. A copfos lány felállt. — Tanár úr, azt tetszik képzelni, hogy közülünk csinálta valaki? — Tanár úr, mi nem ... — szóltak többen is. — Ne tessék azt hinni... Juhász Tihamér eltette a papírt. — A barátaim meg a tisztelőim nem foglalkoznak ilyesmivel — mondta. Megrendítő volt, ahogy ott állt az üres asztal mellett. Nem hozott osztálykönyvet, táska se volt nála, se rajzolni való tárgy. Talán egy porszem se volt az asztalon. — Solti? — szólalt meg. — Igenis, tanár úr — állt fel András. — Megnézted a kiállításomat? — Igen. Minden szem András felé fordult. — Mikor voltál ott? — Vasárnap este. — Az utolsó napon? — Igen, akkor. — Egyedül voltál a teremben? — Volt ott egy néni is. — Róza, a teremőr — bólintott Juhász Tihamér. — Megszólított téged? — Igen. Odajött hozzám. — És te mit válaszoltál neki? — Azt, hogy a tanár úr tanítványa vagyok. Juhász Tihamér szomorúan biccentett. András kérdésről kérdésre mind nyomasztóbban érezte, hogy szorul körülötte valami. A hurok? Kezdett minden ellene szólni. Eszébe jutott az idős ősz asszony gyöngéd s mégis határozott invitálása: — Nem akar beírni a vendégkönyvbe, kedves? ... — Ha a tanár úr azt hiszi, hogy én ... — szöktek könnyek a szemébe. Juhász Tihamér a fejét rázta. — Semmit se hiszek, Solti — mondta. András nehezen visszanyelte a könnyeit. — Tanár úr, becsületszavamra ... A tanár leintette. — Hagyd! ... Ülj le, fiam. Bánta már. Nagyon bánta, hogy szóvá tette az osztály előtt. Amikor meglátta a vendégkönyvben a kivagdosott betűkből készített szöveget, mint akit mellbevágtak. A torka elszorult. Elfogta a jelentéktelenségnek és a hiábavalóságnak a lesújtó érzése. így ült percekig. Vagy órákig? A döbbenetből felocsúdva rögtön arra gondolt, hogy csak valamelyik tanítványa lehetett, fölösleges emiatt mérgelődnie, legokosabb, ha szemet huny az eset 44
