Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 7. szám - Thiery Árpád: Kiállítás: elbeszélés

nem jön el, a keddi rajzórán majd hazudnak valamit, de hogy senki? ... Volt ebben valami fenyegető. Elszorult a torka, s úgy érezte: egyedül maradt ebben az irdatlan nagy és még soha ennyire idegen városban.

Pontosan négy órakor feltűnt a rajztanár. A Műcsarnok felől jött, át a téren, hátratett kézzel kerülgetve a turisták csoportjait. Alig észrevehetően bicegett. Körülbelül úgy, mint akinek szorítja a cipő a lábát. Ezt a kis testi — járási — hibát az iskolai folyosón vagy a tanteremben alig lehetett észrevenni.

András lerohant eléje.

— Tanár úr!... Tanár úr! ...

Kis híján belécsimpaszkodott.

Juhász Tihamér elkomorodott.

— Hol vannak a többiek?

András leszegett feje mindent megmagyarázott.

— Egyszerre mind? — hördült fel a rajztanár. — Az egész osztály? ...

— Még jöhetnek.

Juhász Tihamér a mellényzsebébe nyúlt, elővette a zsebóráját, a tenyerébe fektette. András csak most vette észre, hogy más ruha van rajta, mint amit az iskolában szokott viselni. Kissé szűknek látszott a finom szövetből készült barna öltöny, s nem épp a legújabb divat szerint készült, a ballonkabátja sem, a hétköznapokhoz képest mégis ünnepélyes volt, s hogy e majdnem eleganciáról valójában lerítt az agglegényélet elhanyagoltsága, azt csak egy női szem vehette észre.

— Te bízol, hogy még jönnek? — nézett Andrásra.

— Én igen.

— És ha mégse jönnek?

— Lehet, hogy csak késnek.

— Úgy látszik — biccentett rosszkedvűen a tanár. Eltette az órát. A száját keményen összeszorítva nézett a távolba. Ki tudja, milyen messzire látott most? És hova?

Hirtelen átfogta András vállát.

— Gyere, megnézzük mi ketten ...

András még sohase járt képtárban. Eszébe se jutott. Mint ahogy a szüleinek sem. Ámulva nézte a remekműveket, meghatotta az áhitatos csönd, akárha templomba lettek volna, s ha olykor suttogva megszólalt a tanár, hogy valamely műhöz magyarázatot fűzzön, úgy tűnt fel: sejtelmes magasságból szól hozzá. Mindazonáltal nyugtalanította, hogy mi lesz a következmény. Mi lesz az ő szerepe? Az árulóé? A gyáváé? De hogy volt ehhez bátorságuk? S mind egyszerre! Hogy tudták megszervezni? Neki miért nem szóltak? Vagy az a pökhendi támadás Halász részéről: — Téged nem érdekel? — tulajdonképpen a kihívás volt? Amire ő végül is azzal válaszolt: — Ha a tanár úr azt mondja, hogy el kell menni a múzeumba, akkor én elmegyek .. . Rosszul hangzott ez, ahogy most fölidézte.

Hétfőn az osztályban meg se kérdezték tőle a többiek, hogy volt-e a Szépművészeti Múzeumban. Szó sem esett az elmaradt tanulmányi kirándulásról. Hihette volna, hogy álmodta az egészet.

A keddi rajzórára Juhász Tihamér úgy jött be, hogy rá se nézett az osztályra. András észrevette, hogy a vasárnapi öltönyt viseli, vagyis ünnepélyes volt.

— Mindenki vegye elő az ellenőrzőjét!

A lányok idegesek lettek.

— Tanár úr, kérem . ..

— Az ellenőrzőket! — csattant Juhász Tihamér hangja.

Megszeppent az osztály.

Nyulacska szája sírásra görbült.

— Mondtam, hogy baj lesz ...

— Csönd legyen! — vetett véget a tanár a sugdolózásnak. — Solti kivételével írjátok a következőket: „A tanulmányi kiránduláson nem vett részt, ezért megintem, és a múzeumban elmulasztott két órát igazolatlan hiányzásnak minősítem.”

39