Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Thiery Árpád: Kiállítás: elbeszélés
András felé fordult. — Solti, te a következőt irod: „Szorgalmáért és példamutató igyekezetéért és magatartásáért dicséretben részesítem.” A tanár minden beírást külön elolvasott, hogy azonos-e a diktált szöveggel, majd aláírta az ellenőrzőket. András, míg várta, hogy sorra kerül, lehajtott fejjel ült a padban. Megértette: az osztály szemében a tanár cinkosa lett. Vagyis áruló. Kegyetlen érzés volt. Afféle pellengér a pad, ahol ült, ráadásul ezen a napon a barátja, Kántor Gida se volt iskolában. Az óraközi szünetben, alighogy a rajztanár kitette a lábát, Halász nekiesett. — Ezt elintézted, te gyáva spicli! A Babaszemű is megbántva nézett rá. — Most boldog vagy? — Elmentem, mert érdekeltek a képek — nézett András a lányra sápadtan. — így akarsz jó pontot szerezni? — csapott le Halász hangja. — Aljas árulás! Egész közel lépett hozzá. Fenyegetően. András arra számított, hogy meg fogja ütni. — Eddig csak gyáva voltál, most már aljas is! — mondta gyűlölettel a vörös fiú. — Egy szemét spicli vagy! Egy mocskos áruló! Többé nem állok veled szóba! Azt hiszem, a többi sem! Megszűntél, tudod? Egy nulla vagy! Levegő! Ha Kántor Gida megtudja, hogy milyen szemét voltál, ő is köpni fog rád. Mintha minden szót az arcába vágtak volna. Kántor Gida?... Halász már a folyosón volt, a többiek is, csak a vidékről bejáró kancsal fiú szorgoskodott a tábla körül, azon a héten ő volt a hetes. Nem küldte ki az osztályból, de hozzá se szólt. Tudomást se vett róla. Ahogy Halász az imént megjósolta: mindenki levegőnek fogja nézni. Halásznak hamarosan ismét meggyűlt a baja a rajztanárral. Juhász Tihamér azon a bizonyos órán már a becsöngetés pillanatában a tanteremben volt. Meg se hallgatta a jelentést, öblös táskájából simára csiszolt fémtálcát húzott elő. Csaknem olyan fényes volt, mint egy tükör. Utána kecses porcelánváza következett, végül egy szép, egészséges jonat- hánalma. — Ezt fogjátok lerajzolni — jelentette be. A három tárgyból csendéleti kompozíciót állított össze, hozzáértéssel használva föl az ablakon át besugárzó kemény napfényt. — Ügyeljetek a fényre és az árnyékra — figyelmeztetett, majd még egyszer különböző szögekből szemügyre vette a kompozíciót. Elégedettnek látszott. — Lássatok munkához — mondta. — Pár percre fölszaladok a tanáriba. Egy munkából elkéredzkedett apuka várta. Az osztály nem nagy örömmel fogadta a váratlan feladatot. Alighogy Juhász Tihamér kitette a lábát a tanteremből, Halász felugrott. — Mit képzel ez? — Maradj már! — szólt rá Nyulacska. Munkához készülődött. — Nem vagyok hajlandó rajzolni! — nézett Halász kihívóan az osztályra. — Ki van velem? — Beteg vagy, Halász? — vetette oda a vidéki fiú. — Az almát akkor se fogom lerajzolni! — Mondd meg a Juhásznak. Halász odalépett a tanári asztalhoz, oly határozottsággal, mint aki ebben a pillanatban döntötte el, hogy mit fog csinálni. A többiek nem nagyon figyeltek rá, annál inkább Novák ijedt kiáltására. — Ne hülyülj, Halász! Megütközve nézték, hogy Halász lekapja az asztalról az almát, és egy hatalmasat beleharap. Hangosan csámcsogva, mint egy zsákmányt vitte a padjába. — Elment az eszed? — kiáltotta Kántor Gida. — Semmi közötök hozzá! — Ebből megint intő lesz — ijedezett a Babaszemű. 40
