Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Halmos Ferenc: Persze, tudja a fene!
Halmos Ferenc Persze, tudja a fene! M óskával együtt éltük meg kamaszkorunk egy szakaszát. Második gimnáziumban maradt ki az osztályunkból. Én továbbtanultam, ő dolgozni ment. Hosszú évekre elkeveredtünk egymás mellől, talán már az arcvonásait sem tudtam volna felidézni magamban. Akkoriban egy budapesti szakközépiskolában tanítottam. Szeptember elején órára mentem be az esti tagozat elsőéveseihez. Annyian tolongtak az osztályban, hogy pótszéket kellett behozatni. Emlékszem, a görög irodalomról beszéltem. Bosszankodva figyeltem fel, hogy hátul a sarokban az egyik „diák” egyfolytában mosolyog a szavaimon. Mikor már kellően zavart a dolog, jobban megnéztem magamnak. Jóska volt az. Kicsit kövérebben, húsz évvel idősebben, de ugyanazzal az őszinte tekintettel, mint annak idején. Ő lett az esti tagozat éltanulója. Lelkiismereti kérdést csinált belőle, hogy többszörösét produkálja, mint társai. Négy év után, már az érettségi bizonyítvánnyal a zsebében elárulta, hogy a munkájához nem is lett volna szükség az iskola elvégzésére. Magának akart bizonyítani, s talán a gyerekeinek példát adni. Találkoztunk még néhányszor. A régi, közös élmények felelevenítése mellett sok mindenről szó esett közöttünk, gyakran terelődött a beszélgetés az irodalomra is. Határozott véleménye volt. Felfigyeltem, hogy viszonya az irodalomhoz nem az iskolában szerzett (vagy nem csak ott) ismeretek következtében alakult olyanná, amilyen. Szinte már folklorisztikus gyökereit láttam, mintha egy befogadói mitológia formálódna napjainkban az irodalom körül. Bárhogy is szeretném elkerülni, hogy egy konkrét esetből általánosítsak, nem lehet nem észrevenni egyediségében is ott rejlő tanulságait. Jóskával folytatott egyik beszélgetésem — amely itt következik — talán erre is bizonyíték. Persze, tudja a fene! — Mi történik benned, amikor elolvasol egy verset, ami magyarul van írva, magyar nyelven szól, magyar szavak vannak egymás mellé téve? Vegyük ezt a Nagy László-verset, a Ki viszi át a Szerelmet címűt! Elolvastad. Mi volt az első érzésed, mikor befejezted az utolsó mondatot? Mi jutott eszedbe? — Az, hogy nem értem, mit akar. Azt megértem, hogy „létem, ha végleg lemerült”, ha meghalt, de azt már nem értem, hogy „ki feszül föl a szivárványra”. Ezt egyszerűen nem értem. Aztán azt sem értem belőle, hogy „lágyhantú mezővé a sziklacsípőket, ki öleli sírva?”. Ezek magyar szavak, amely mindegyik külön — sírva, öleli a csípőket, lágy, mező — jelent valamit, de én ezt így egybe elolvasom, én ebből egy kukkot sem értek. — Miért nem? — Azért, mert a szavak csak úgy egymás mellé vannak rakva. — Próbáljunk ki egy játékot. Vegyük konkrétan ezt a sort: „Lágy hantú mezővé a szikla-/ csípőket ki öleli sírva?”! Gondold végig! Azt mondtad, neked minden szó jelent valamit. Nézd az elsőt. Lágy. Mi jut erről eszedbe? — Puhaság, simaság, kellemes. — A következő. — Hantú. Sírhant jut az eszembe. — Ha ezt a lággyal összeveted . .. — Temetői lágyság. — Ezt el tudod képzelni? — Ha a földet értem lágy hantnak, amelyet most takartak be, akkor el tudnám képzelni. 22
