Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT BAJCSY-ZSILINSZKY ENDRE - Mezey László Miklós: A "népi triász" és az "újarcú magyarok"

is sorsára hagyja. A minderre való ráébredés fordítja vissza a kisebbség ifjú értelmiségét a nép felé: „Felbontottuk az eddigi középiskolai nevelés rendjét és visszafordultunk azon az úton, amelyen az iskola indított el bennünket. A középiskola fokozatosan sárgította népi közösségi emlékeinket. Mi visszafordultunk magyarságunk gyökérzete felé s ezzel jelét adtuk, hogy már nem akarunk a megszokott formák között a néptől elszakadt osztállyá emelkedni.”1

Az Ady—Móricz—Szabó Dezső-kultusznak itt van a szellemtörténeti jelentősége: a „népi triász” — eminensen irodalmi kifejeződésű — eszméi irányítják a „népbehúzódás” programjával a fiatalokat ezen a nem könnyű visszafelé vezető úton. Belőle és általa indul az a népies-nemzeti irányú mozgalom — előbb a Szent György Kör, azután a Sarló korai szakaszának szervezeti keretében — amely a különféle világnézetű, pártállású egyének érdeklődését, ha időlegesen is, de egy irányba képes vonzani. Sajátos ellentmondás, melynek egyik lehetséges okára még visszatérünk, hogy míg ez a nemzedék szellemi útkeresése közben realista módon társadalmi aktivitást hirdet s megvetéssel fordul el mindentől, amit romantikusnak vél, alapvetően nagyon is romantikus elképzelésektől vezettetve kezdi körvonalazni népi programját, amely jellegzetesen Ady frazeológiájából, Móricz mély, olykor naturalisztikus parasztábrázolásából és Szabó Dezső szenvedélyes falumítoszából merít. Az utókornak viszont látnia kell, hogy a „népközéjárás” faluromantikája már ekkor csupán eszköz vagy módszer, nem pedig cél, hiszen a vágyott eszmény ennél jóval több: „Volt egy hitünk, volt egy álmunk: a szlovenszkói magyar szellemiség lesz az az archimedesi pont, mely kiforgatja sarkaiból az addig volt, tespedt, konok, elmeszesedett, beteg magyar életet.”2 Az összmagyarság létének, gondolkodásának, kultúrájának gyökeres átalakítása, megújítása a magasztos cél, leginkább a korszak német expresszionizmusából származó „emberirodalmi” irányzatának szellemében. Lényegében ugyanezt a programot fogalmazza meg nevezetes kiáltványában, a Kisebbségi Géniuszban Győry Dezső is: „Új élet kell a magyarságnak. Nagy magyar reneszánsz. Akkor megválthatjátok a világot. Új messiást adhattok a világnak: a földi élet Messiását. A jövő Messiását.”3

Ady, Móricz és Szabó Dezső szellemisége természeténél fogva elsőrendűen irodalmi hatást gyakorolt a fiatalokra. De miért az írók között keresik a fölismertető, termékenyítő, irányadó eszményeiket? Ez azzal magyarázható, hogy az új nemzedéknek nincsenek politikus ideáljai. Hiszen mit kezdhetnének a történelmi Magyarország vagy épp Horthy ellenforradalmi rendszerének politikusaival, netán a magyar kisebbséget burkoltan vagy nyíltabban elnyomó cseh és szlovák hatalmi körök hangadóival? Mintha csak a nemlétező népszolgáló nemzetiségi értelmiséget keresve bukkanna a fiatalság a „népi triász”-ra, s maguk ennek feladatait vállalják az ő szellemükben. Azt is látnunk kell, hogy a 30-as évtized elejéig nincs, és az egységszervezési törekvések következtében nem is lehet a kisebbségi ifjúságnak határozott és mértékadó világnézete, olyan meggyőződése, amelyre mozgalmát ideológiailag biztosan alapozhatná. Mint kiderül, a 30-as évek elején jutnak el a marxizmus—leninizmus tudatos vállalásához. Eszményeiket tehát a közelmúlt és a jelen magyar irodalmában keresik. „Magunk sem tudjuk, hogyan, tegnapról mára belecsöppentünk a modem magyar irodalomba. Az iskolai irodalomtörténet szinte már késve érkezett; Berzsenyi gyönyörű klasszikus verseit olvasva már Ady igéit mormoltuk s Gárdonyi magyar faluját már a szabódezsői,elsodort falu’ naturalizmusa alapján bíráltuk meg.”4 Itt térünk vissza az új nemzedék gondolkodásában említett ellentmondásra: realizmus és romantika sajátos, összesimuló egyvelegére. A kilátástalan politikai és társadalmi helyzetre kezdetben nem a társadalomtudományi vizsgálódások útján keresnek magyarázatot, hanem az irodalmi alkotásokban: Ady verseiben a középosztály süllyedését, Szabó Dezső műveiben a magyar demokrácia akut gondjainak fölvetését, Móricz prózájában a vidéki intelligencia és a zsellérsors megjelenitését fedezik föl saját — ekkoriban még felületes — tapasztalataik igazolására. Innét adódik gondolkodásukban romantika és józanság, túlfűtött képzelet és realista társadalomszemlélet keveredése. Az is föltűnő, hogy a „népi triászon” kívül nemigen vesznek tudomást a kortárs irodalom más jelentős alakjairól.

64