Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT BAJCSY-ZSILINSZKY ENDRE - Raffai Sarolta: Veronika: regényrészlet

már megtette a magáét. .. megtesszük mindannyian. Nagy úr a muszáj — s teríteni kezdett nagy felbuzdulással.

— Jól van, édesanyám. Nem kívánkozom vitatkozni. .. hanem annyit hadd mondjak: akad olyan is, aki úgy élvezi tulajdon munkabírását, jobban mint a szerelmet, jó ételt, vagy bármi szépségét látni ennek a világnak. Tudom, mivel én ilyenné sikeredtem. Ilyen édesanyám is. Vera más . . . gyengébb. Hanem az ő sorsáról most már dönteni kell.

— Nem a te gondod ... — emelte Anya magasba sértetten a fejét.

— Az enyém is.

Anya kutakodva nézte Ferkó megszigorodott arcát, azután beküldte Verát az első szobába, rámolja ki szépen bátyja hazahozott batyuját Apa szekrényébe.

Ferkó kevéske holmival érkezett. Gyorsan rendet teremtett hát — azután, hogy becsukta az ablakokat s a tűzre is dobott még egy jókora akáctuskót, levaskarodott a kályha elé a kopott gyapjúszőnyegre, amelynek indái úgy hajladoztak, amint még a búza sem a szélben, s igyekezett nem figyelni a csukott ajtó mögött parázsló vitára.

Mert a téli konyha, az ünneplős, ebben a tanyában is, mint mindenütt, az első és a hátsó szoba közé ékelten épült, tágas volt, nagy asztallal, nagy konyhaszekrénnyel. Tűzhelye szinte ki sem hűlt hajnalra, amikor újra begyújtották. Ősztől tavaszig itt zajlott az élet, a szobákat alvásra használták inkább, nagy ritkán egyébre.

A konyhában főztek, étkeztek, fürödtek, éltek — ott végezte a gyerek az iskolai feladatait, azon az asztalon írtak levelet, körülötte üldögélve vitatták meg a hivatalos iratok közönséges emberi nyelvre nehezen lefordítható, alig-alig fölfogható értelmét, ott készítették el a család költségvetését — számolták meg a tartalék pénzt, tervezték a jövőt.

Mint most. A kis, vékony, barna lányka: Solymár Vera jövendő életét.

A hirtelen támadt csendre fölütötte a fejét, s alig mozdulatlanul üldögélt tovább, egész benseje reszketett.

Végül Keresztanya nyitott rá.

— Gyere piszém ... kijöhetsz már — s ragyogott az arca, a szeme.

Anya letette az asztal közepére a tálat, maga is leült, mert magának egy fél kanállal, s a szokott mozdulattal kínált körbe azután. Csak akkor emelte kék szemét Verára. Tekintete borongós volt, elmélázó, amilyennek a lányka még nemigen látta.

— Elvégeztük a te sorsod is. Ősztől ápolónőnek tanulsz a városban.

Tudta, valamennyien őt figyelik most, várják, mint derül fel arcán az öröm. Megrémült. Hiszen még a csirke nyakát se vágta el soha, hiszen nézni se birja azt, hiszen ...

— Elhagyjátok ti a tanyát, ahányan vagytok — bólogatott Nagyanya szomorúan. — Ezt hozta a parasztságnak az új világ.

Vera még mindig hallgatott.

— Ejnye hékám, szavad sincs hozzá? — bíztatta Keresztanya buzgón.

— Nem bírom a vér látását — buggyant ki belőle a panasz. — Nem és nem ... ott pedig ... jaj, istenem.

— Majd megszokod, gyermekem.

— Inkább maradok édesanyám lányának, idehaza.

Anya diadallal nézett körül.

— Kár volt erőltetni, veszekedni... hiszen láthatjátok.

— Téged még senki nem kérdezett? — nézett Ferkó a húgára értetlenül. — A tanáraid

se?

De ő akkor már szólni sem tudott.

A vita mégis a jelenlétében folytatódott. Igen keserű, igen heves volt az. Mert Anya egy keresetből főiskolát nem vállalhat... a gimnázium tehát szóba sem jöhet, nem ér az magában semmit. Főiskolával együtt, azzal megtoldva hány év lenne az? Legalább nyolc. Most két kollégiumi díjat se bír el... a közgazdasági szakközépiskola Baján van legközelebb, albérletet kéne váltani. Miből? Marad a közeli városkában az egészségügyi szak- középiskola, s akkor Vera Keresztanyánál lakhat. . . nincs másra lehetőség, nincs más mód, hiába. Az ipari iskolában könnyű szakma, gyönge testi erejű leánykának való nincs,

51