Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT BAJCSY-ZSILINSZKY ENDRE - Raffai Sarolta: Veronika: regényrészlet

oltalmazó gyengédségét, olykor lekicsinylő ugratásait, hanem a szeretet úgy ütött át rajtuk, olyan félreérthetetlenül, öröm volt így élni.

Az idő, amely akkor is múlik, ha minden léptünket dagasztó sár késlelteti, s akkor is, ha a gondtalanság szinte röpteti — egymás után engedi tovatűnni a napokat, heteket, hónapokat... éveket. Az ember lánya azon kapja magát, hogy már a hetedik osztályt végezte, már a nyolcadikat kezdi — ideje a jövőre gondolni, a nagylánykodásra, felnőtt korra, a megélhetésre.

Hanem Anya egyre csak hallgatott. Az iskolai kérdőívet első ízben úgy töltötte ki: itthon marad a kislány, de hogy Vera kedvét ne szegje, megbiztatta:

— Ráérünk dönteni. Ferkóval is megbeszéljük ... majd végez már ő . .. légy türelemmel, kislányom. Nincs olyan anya, aki rosszat akarna a gyermekének.

Vera tanult, ahogyan soha. Nem tudta, miben reménykedik, nem tudta, mit szeretne. De örök időkre itt maradni, folytami a tanyán azt, amit Anya még hosszú-hosszú évekig elbír maga is — csak ezt nem.

Egyszerre szűknek érezte a portát, pedig végigtakarítani helyiségeit, söpreni udvarát, meszelni falait ha belül, ha kívül — óriásinak tűnt. Télen a lelke is megdermedt a végeláthatatlan, érintetlen nagy-nagy fehérséget szemlélve, mert a lassan, méltósággal, alig észrevehetően, ám csaknem állandóan füstölgő, finom ködben elbújt a kedves ligetesbokros szerény kiserdő, mintha egyfolytában hátrálna az ismeretlenségbe. Az égbolt alaktalan, vaskos felhőivel aláereszkedett, lenyomakodott a szétszórt tanyavilágot földbe süppeszteni, ahol a megfogyatkozott számú emberek, akárha fajtájuk utolsó példányai lettek volna, komoran, elszántan, gémberedetten dobálták el rövidre szabott útjaikból a havat, tapostak egyenetlen csapást istállóig, ólig, félszerig, lépteik fürgébbek voltak a csípős hidegben mint bármikor, mégis parányoknak tudták magukat a nagy kietlenségben.

Ellenségének ítélte ő akkor a tavaszt ígérő, enyhébb légáramlatot is, a kemény fagyból sártengerré váló mindenséget, s elviselhetetlenül hosszúnak a várakozást a mézillatú nyárig, amikorra az ő sorsának el kell dőlnie.

Ha Ferkó segítene!

Ha Apa élne ... nem hagyná gyötrődni. Apa nem. Bizonyosan.

Juliannát köszönteni hazajött Ferkó, s az olvadó hó vizes kásájába fél lábszárig elmerülve kicaplatott a tanyára Keresztanya ismét. S mert a valahai kis vakarcs mostanra valóságos vakarccsá silányult, a magas, ünnepi jókedv s a viszontlátás öröme csakhamar lelohadt.

— Egészen az apja — szaladt ki Keresztanya száján meggondolatlanul a csodálkozás. — Gyönge csontú, gyönge fájú ... édes kis bogárkám!

Ritkán hallott ő becéző szavakat, mindjárt elfutotta szemét a könny, de így is látta még, hogy Anya orrcimpája kifehérül, s tudta, a két özvegyasszony, a két nővér úgy néz, olyan ellenségesen egymásra, mint az öklelni kész kosok.

— Van mit egyen — nyelt nagyot Anya végül. Elrekedt hangja bizonyította, milyen nehezen sikerült uralkodnia magán.

— Nem attól van ez. Ilyen fajta — békített volna Nagyanya reszketősen. — A Solymárok mind ilyenek ... csirkecsontúak, fürgék, majd elröpülnek.

Ferkó közbevágott, ridegen nézett Anyára.

— Ne bántsák édesapánkat. Halála napjáig értünk dolgozott. Akár az állat. Erején felül... én tudom. Bár időben észrevettem volna!

Ijedt csend követte a kurta, ellentmondást nem tűrő mondatok sorát.

Keresztanya mindjárt zsebkendőért nyúlt, szemeit törölgette.

— Hát hiszen édesapánk is ... a ti nagyapátok ...

— Én talán a táncba görbültem belé? — legyintett Nagyanya keserűen, s körülhordozta tekintetét a kis családon merészebben, mint szokta. — Most azután ne firtatgassa senki, ki volt a hajtós, ki az, aki belérokkant, mert amióta világ a világ, egyik jobban bírja, mint a másik, dolgoznia mégis egyformán kell mindenkinek.

— Ha nem is egyformán ...

— Kisfiam, ne vitatkozz az öregebbel — emelte fel Anya a hangját. — Nagyanyátok

50