Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT BAJCSY-ZSILINSZKY ENDRE - Raffai Sarolta: Veronika: regényrészlet

a húga szemrehányást tegyen neki, amiért ő maradt itt egyedül a tiszta, szép nagy tanyában, pedig a Föntvaló a megmondhatója, milyen keményen dolgozik azért a kis himmi- hummiért, amije voltaképpen nincs is, lassan csak a gyerekekrevaló ... arra a szegényes gúnyára ... az esti egy tányér levesrevaló . .. haszon semmi más. Semmi, semmi.

Se Keresztanya, se Vera nem feledte Anya csúnya nézését, azt az ellenségeset, de egyikük már tudta, a másik csak tanulta még, hogy olykor győzedelmeskedni kell a féltékenységen is, amelytől indíttatva alaposan megszúrná ember az embert, szeme pillája se rebbenne belé, hanem a józan ész mást diktál. Mert rászorulhatunk még arra a másikra, jöhet bú, baj, ki tudja ... tegyük el a sérelmeket, ellenségeskedést alkalmasabb időkre, vagy ha feledni lehet, feledjük.

Anyának szirupos hangszínét Vera nem ismerte még ... gyomra összerándult, föléme- lyedett. Gyanította, hogy a vendég sem érez mást. Kelletlenül bányászta elő táskája mélyéről az elmaradhatatlan csemegét, mert ő üres kézzel sehova nem állít be. Arab tortát hozott, babkávéban főzött csokoládékrémmel töltöttet, s vonakodva bár, de egy üveg pálinkát is kitett az asztalra.

— Szilva — mondta bátortalanul. — Férfi van a háznál, gondoltam, nem vetitek meg.

— Nem élek vele, Keresztanyám.

Nagy csönd lett erre megint.

— Orvosság gyanánt... Szíverősítőül még én is elszopogatnám ... — nézett Nagyanya homlokába húzott fej kendője alól Anyára esdeklőn.

Anya azonban nem válaszolt.

— Jól beosztod a kereseted lányom, ha erre is futja — kedveskedett az öregasszony, szegény.

Keresztanya nevetett, nem igazán gondtalanul, inkább a látszat kedvéért, most valóban bohókásan.

— Jaj, édesanyánk, hova gondol? Magam főzöm, magam iszogatom ... bizony egymagám, mivel mindig egyedül vagyok én. Ha elindulok, kamarától a kiskapuig mindent zárok, hazaérkezve csakúgy. Nem vár engem soha senki.

— Kevesebb a gondod — mondta Anya.

— Bár volna inkább. Nem tudjátok ti, mi az ... milyen üresség ... milyen vigasztalanság mindig egyedül.

Ezért az ajándékok, ezért a látogatások, ezért a piszkos munka fölvállalása még itt is, ahol senki sem kényszeríthetné rá, ezért a mindenkori segítőkészség — tartozni valahová. Valamennyien erre gondoltak, egymás pillantását se viselték el, szemlesütve, piros archeggyel hallgattak, senki sem mozdult, hogy fölvágja a tortát, a legújabbat, a magakelle- tőt..,

— Férjhez kéne mennie, keresztanyám — ajánlotta Ferkó váratlanul.

— Kommendálnál valakit talán? Mert az ajánlat másképpen üres fecsegés. Tán valamelyik barátodat, professzorodat... alább már az ilyen tapasztalt asszonyszemély nem adja ám, fiatalúr! Sokkalta inkább megmarad magának.

A megvidámodott hang is, arc is bizonyította: Keresztanyát úgy hagyta el a búbánat, olyan hirtelen, ahogy az imént meglepte — aranyszínű, csillogó szeme sarkát összecsippentve mondta:

— Kínáljuk meg a szíverősítővel szegény édesanyánkat, Juliskám.

Ebből az lett, hogy Vera kivételével mindannyian belekóstoltak a szilvóriumba, ő a szagát alig állhatta, Keresztanya mellől mégsem kívánkozott elpártolnia.

Ilyennek szerette, amilyen.

Mi lenne, ha elveszítené? Ha nem jönne többé, vagy tessék-lássék módon, s egyre ritkábban ... mivé válna ő a tehetelen Nagyanya, és a mindenben szigorú törvényt diktáló Anya mellett? Az egyiket szánta, a másikat félte — és bár ezek a futó látogatások rövid egy-két óráig tartottak, derűt hoztak a tanyára, volt mire várni reménykedve, szívdobogva — Ferkó itthon töltött hetei pedig a felszabadulást jelentették. A sokkal idősebb fiútestvér

49