Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT BAJCSY-ZSILINSZKY ENDRE - Raffai Sarolta: Veronika: regényrészlet
mennyit, az öblögetés pedig már gyerekjáték, csak éppen az a csoda, hogy a kerekes kútban mindezek után marad még víz. A mulatság ezután következik, mintha jutalom leime: a vastagbéldarabokat furfangos mozdulatokkal, hurkapálcával kell elzárni, a vékonyát felfújni, de valamennyit ám, hogy a hártyájuk össze ne tapadjon. Mire mindezzel elkészültek, a böllér feldarabolta már a szalonnatáblákat, körülkanyarí- totta a hátulsó sonkákat, jól besózta, dézsába is tette, hanem ami szalonnaféle kimaradt, azt azután bőrétől megszabadítani, töpörtyűnek alkalmatos darabokra vagdalni nem számít már piszkos munkának, csak a nap végeztével az, mert minden ragad a zsírtól ismét, ameddig a szem ellát. Jaj, azok a nyitott tornác végében elszenvedett, forró lúggal elkövetett nagy mosogatások! Mennyit észlel a kisgyerek? Az ablaküveghez nyomva orrát csak annyit, miként tisztul a fa, ha zsírkavaró, ha zsírszedőkanál, ha óriási deszkatábla, miként a zománcos edény, s hogyan a pléhtepsik hada. Amikor azonban ő maga dolgozik vele, bizony kínszenvedés az. Konyhát, kamrát, tornácot, udvart — az egész portát megszabadítani a sok mocsok emlékétől — felnőttet is megpróbáló feladat, különösen, mert mindezt a forró víz kíméletlen, fojtogató gőzében kell végezni, hogy az ember lánya még annak a kipirult arcát, nehézkes zihálását se látja, vagy hallja maradéktalanul, se biztatást, se együttérzést nem olvashat le róla, nem hallhat tőle, csak szeretetét érzi, akinek pedig a kezére dolgozik. Vera egy-egy disznóölés után két napig se tudott ránézni hurkára, kolbászra, húsra, tepertőre. Tejberizsre vágyott, puhabélű, lekváros buktára, s többnyire cukroskenyéren, no meg a csipkebogyó teáján élt, míg Anya rá nem pirított azzal, hogy igen úrias a gusztusa, holott a paraszti élet nem tűri a kényeskedőket, jobb idejekorán megtanulni. A sütőből napokig a majoránnával, borssal, szegfűborssal fűszerezett hurka nehéz illata áradt, szagával jóllakott az ember. A Vargaczok nem sajnáltak abból semmi jót: belekerült a máj is, finom volt nagyon — amint elfogyott, sóvárogni kezdett a különleges, egy évben egyszeri ízekért a lányka, de akkor már a hurkazsírban sütött tepsiskrumplival kellett megelégednie. Mert milyen is az ember? Amivel torkig töltekezhetne, attól fanyalog, s többnyire elkésetten jön rá a nagy megkívánás, mindhiába. A keményebb munkák ideje fogytával Keresztanya is ritkábban jött. Verának szinte fájt a hiánya. Nélküle minden szürkébbé, fakóbbá lett otthon, a szavak nehezen találtak kiutat maguknak, se Anya, se Nagyanya ajkára nem ült mosoly, még fanyar se, fanyalgó se, ő pedig úgyszólván vállai közé húzott nyakkal végezte a dolgát, mintha folyton helytelenítéstől tartana. Pedig Anya, hogy hármacskán magukra maradtak, már nem bántotta őt sem szóval, sem hirtelen megszigorodó tekintettel. Szeme azonban csak akkor ragyogott a régi fénnyel újra, ha Ferkó a szünidőkön odahaza volt. Ők ketten sohasem szakadtak el egymástól egészen. Ferkó vele tartott a nehéz nyári munkák idején munkaegységet szaporítani, jó volt a húgához, dicsérte szép szavakkal, jó Nagyanyához, akit megölelgetett, s jó az állatokhoz is, mert almozásukat, etetésüket mindig vidáman fütyörészve végezte. A Vargacz rokonság nemigen látogatta őket, különösen, miután nyilvánvalóvá lett, hogy az egyetem világa nem veti ki magából Ferkót, megbír a fiú a magas tudománnyal, befogadja, megemészti azt, mint igásló az abrakot — elidegenedtek egymástól az egy tőről valók nagyon. Maguk is mind kevesebbszer emlegették az ángyit, a sógort, a nénémasz- szonyt, komám-uramat, mintha a szavak valamiként szétfoszlottak volna a semmibe — elveszítették jelentésüket, miután jelentőségüket elveszítették. Csak a „bolondos Terka” jött most is vidorán, más levegőt, hangulatot teremtve a tanyán és csodát látni, egy valódi, hamisítatlan fiatalurat. Jókedvűen ölelgette, s felágaskodva még barackot is nyomott a búbjára. — Mi leszel, ha nagy leszel? Mondd csak! Életmentő? — Ugyan már! — szabódott Ferkó, s valósággal elpirult. — Nem szégyen az, gyermekem. Az a szégyen, ha betegeket gyártanak a doktorok, s 47
