Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT BAJCSY-ZSILINSZKY ENDRE - Raffai Sarolta: Veronika: regényrészlet
háznál, ott az étkezéssel nagy parádé nem jár. Az asszonyféle fél lábon állva is bekanalazza a tányér leveskét, harap hozzá kenyeret, s megvan. Jobb esetben egy tál húsoskáposztát, de azt napokig, minél tovább áll, annál jobbízű, tudja a bolond is. Az sincs előírva sehol, mintha délben lenne kötelező meleg ételt enni, jól esik az este, jobban, mint a nagy magányosságban egyenkint, ki mikor éri, legalább napnyugta után együvé kényszerülnek. Nagyanya úgyis csak üldögél egész nap, zsámolyon gubbaszkodva akár, elő tud készíteni mindent az esti főzéshez, majd kap az orra hegyére okulárét végre, Vera segítségével kotyvaszthat valamit vacsorára, nem művészet az ott, ahol a kertecskében minden megterem, s ahol pákosztos has nincsen. Anya okosan döntött, a lehető legbölcsebben. Bár meglehet, csak leküzdhetetlen büszkeségére és nem a józan eszére hallgatott, amikor minden fillért kétszer nézett meg, mielőtt kiadta volna, azonban csak-csak bekészítette a család télire, sőt több télre való ruhaneműjét, a tüzelőt, cukrot, sót, fűszert — mert a tél hosszú, több nap, mint kolbász. A városból használt kerékpárt hozott Verának. Hosszú az út az iskoláig, a járművet használni sokáig lehet, mert még a kopogóssá fagyott földön is gurul az, enni ha megy, ha pihentetik, nem kér. Az idő pedig pénz — ez is régi igazság. A vakarcs kisleány munkájára nagyobb szükség lesz, mint eddig, megértette ő mindjárt, a kerékpárnak mégis igen megörült. A lelke mélyén annak is, hogy a megállíthatatlan rohanásban, amikor egyik tennivaló a másik nyomába lép állandóan, lélegzetvételnyi szünet nélkül, alig-alig marad ideje Apára gondolni, akinek utolsó hónapjaiban Anya kétes értékű, valójában soha meg nem nyerhető szeretetéért csaknem árulója lett. Ferkó elutazása után azonban már nem tudta elhessenteni sem a lelkifurdalást, sem Apa folyton fel-felködlő alakját, a különös káprázatot, mely hol egy-egy kézmozdulatot, hol a hangját, hol melegen simogató tekintetét idézte elébe. Lopva nézett körül a félszerben, minden ízében reszketve, ha onnan kellett valamit kihoznia, hátha ott áll Ő a maga valójában a gyalupad mellett, ahol életében a legszívesebben tartózkodott... Vera félt, bár magyará- zatát-okát nem lelte, félt attól, akitől azelőtt félnie sohasem kellett. A félszert, kamrát, istállót ha borzadozva, mégis könnyű volt fürge lábakkal bejárnia, maga mögött tudnia, hanem az éjszakai álmok elől menekülnie nem lehetett. Ha Nagyanya fölébresztette, mert sikoltozott, vagy sírt, az álom szertefoszlott, csak Apa maradt meg belőle mint bizonyosság, akárha itt járt volna megint, újra és újra, akit elfelejteni, a mindennapok gondjai, munkája, fáradalmai mögé sorjázni, akit szívében eltemetni nem tudott. Anya hétről hétre magasabban tartott fejjel, méltóságteljesebb járással jött meg — tehát napra nap fáradtabban vetette haza az este. Többnyire állva evett a tűzhely előtt. Vera csak jóval később fogta föl, hogyha leült volna a vacsorához, felállni már aligha tud, vagy csak keservesen. Kerülte, hogy bármelyikükre ráfeledkezzék az a fekete cirmos, átható kék tekintete, hamari mosogatás és mosdás után ágyba parancsolta őket s hogy mit tett-vett még odakint, meddig mókolt el egymagában, egyikük se tudta. Kemény télidőn is hidegben aludt a dermesztő tiszta szobában, óriási dunna alatt, ágyába lábtól a sütőben megmelegített téglákat vitte be, s megvolt. Megkövetelte, hogy a levelek felbontatlanul várják, ki másé, mint Ferkó levelei — no meg egy-egy hivatalos értesítés, felszólítás olykor. Hajtűjével tépte fel a borítékokat, azután a tiszta szobába vitte be valamennyit. Fiának levelet, csomagot, pénzt mindig ő maga vitt a postára, méghozzá a szomszédos kisvárosba, óránkint közlekedő autóbusszal, ilyenkor egész napra otthon maradt s az ebédet is megfőzte, ám ezeknek a közös, terített asztalnál elfogyasztott, s a régi izekre emlékeztető ételeknek mégsem volt olyan melengető, jó érzéseket, az együvétartozás nyugalmát kiváltó hatása, mint valaha. Ettek étvágytalanul, kelletlenül, többnyire szótlanul, s mert Anya szinte semmit nem árult el egyetemista fiáról, legfeljebb a mindig ugyanazt: „Teszi a dolgát, mint mi, valamennyien. Tanul, jól van” — ezzel be kellett érniük. A tündérvilág meghalt, semmibe veszett, hogy másnak adja át a helyét. Vera az irodalomban, történelemben és a földrajzkönyvekben talált vigaszt — hihetetlen történeteket, 45
