Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT BAJCSY-ZSILINSZKY ENDRE - Raffai Sarolta: Veronika: regényrészlet

részni buzdította, most is lefeküdt szépen, komótosan, s mire a konyhában észrevették, hogy eltűnt, már a falnak fordulva szundikált csendesen.

— Ilyen délutánt átaludni! — csóválgatta Anya a fejét megbocsátóan. — Majd te meggyógyítod édesapádat ha végzel, ugye, fiam?

Ferkó arca elkomorult, estig se lehetett szavát venni azután. Anya nem figyelt rá, hamar-hamar tésztát dagasztott, túróslepényt sütött a nagy örömre, s nem akármilyet, kaprosat. Csak nagyanya riadt föl minden rezdülésre, ő fülelt minden neszre, s amit gondolt, mint mindig, most is megtartotta magának. Később, hogy az eső csendesedett, kiült a tornácra „világot látni” — asztmás tüdejével frissen mosdatott levegőt szippantani.

Lámpagyújtásra Apa is előkerült. Arca halvány volt, szája pereme deres, homlokán izzadtság cseppjei, tekintete tétova. Vera ijedten figyelte, szerette volna pillantását elkapni, rabul ejteni bármily kis időre, hanem azok a szemek meg nem pihentek senkin, semmin, végül térdére ejtett, mozdulatlan kezein állapodtak meg.

Ferkó loppal oda-odapislantott, s egyre kedvetlenebbé vált.

— Nem örülsz a szerencsédnek? — szólt rá Anya ingerülten is évődve, mint aki bőréből kiugrott s nem talál belé vissza.

— Jaj, édesanyám ... ki tudja előre, megfelelek-e? Hogy megbírom-e?

Anya elhúzta a száját, de azért nevetett.

— Imádkozik érted Nagyanyád, ne félj. Imádkozik ő mindenkiért... Hanem ha oda nem mehetsz, katonának visznek ... erre nem gondoltál?

Nagy csönd lett hirtelen. Mert igaz bizony. Ferkó mindenképpen elmegy s ki tudja, visszatalál-e még közéjük valaha?

Augusztusban, István napkor mindig került bor a nagy, selyemdamaszttal leterített ünnepi asztalra a Vargacz-tanyán. István nagyapa idejéből maradt fenn a szokás, hogy ilyenkor az ő névnapját megülni a nagy diófa alatt, kint a szabadban ebédeljenek.

Jó kedvvel ültek asztalhoz valamennyien, bár Apa immel-ámmal eszegetett, hanem jó szívvel sétáltatta meg szemét a kis vakarcs leányán jónéhányszor, ahogyan mostanában már alig. Nagyanya sok nevezetes István napra emlékezett, el-elmosolyintotta magát, ha Anya heccelődő kedvében egyiket-másikat fölemlítette. Ő nagy nekibuzdulással igyekezett kevés fogával csirkecsontot ropogtatni. Ferkó eltolta maga elől a tányért: az anyai szeretet megrakta azt zúzával, májjal, combbal bőven, hiába ellenkezett a fiú. Anya végül bosszankodva állt fel, papucsa sarkát akkurátusán ütögette a tornác kövéhez, amint a kamrába igyekezett a süteményes tálért.

Apa óvatosan hagyta ott az asztalt, a diófa törzsének támaszkodott.

— Ledőlnék egy kicsit.

Ferkó helyeselt, Nagyanya bólogatott, de Apa nem őket, Verát nézte hosszan, szinte sütött a tekintete.

Anya nagy dérrel-dúrral jött.

— Hát apátok?

Ferkó mosolygott.

— Pihen egy kicsit a sütemény előtt. Ilyen ebéd után!

Most már meg lehetett nyugodni, haragudni se kellett.

— Soha nem volt se nagyevő, se édesszájú ... — vont vállat Anya.

— S hallom, már horkol — intette csöndre őket. — Lám, ni... pedig ez is ritkán esik meg véle — csóválgatta a fejét értetlenül.

Eszegették a süteményt, múlt az idő, hanem a horkolás hangja nem csöndesedett.

— Megnézném én édesapámat — állt fel hirtelen Ferkó, hogy majd a székét döntötte hanyatt.

— Ugyan, menj már ... — hebegte Anya, de arca elfehéredett.

Azután összekeveredett minden. Lábdobogás, szoknyák suhogása, a rémület és fájdalom hangjai. Vera azon kapta magát, hogy bent áll a szülők szobája sarkában, mint egy odapréselt, kókadt kis virág, s hogy az ijesztő horkolást se hallja már, semmit, semmit nem

42