Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT BAJCSY-ZSILINSZKY ENDRE - Raffai Sarolta: Veronika: regényrészlet
hall, csak Apa sárga arcát, nyitvafelejtett száját látja, s a díványról oldalvást leesett kart nézi tehetetlenül. Azután valami őrült vita hangjai rázták fel: — Minek már ide orvos? — De hiszen orvost a halotthoz is ki kell hívni! — Aki otthon van is letagadtatja magát, hová gondolsz? Augusztus húszadikán? — Csinálj, amit akarsz ... jaj! — Úristen, ez mégsem lehet... — Éppen maga mondja? — Ej lányom ... magadnak köszönd. — A városba? — Jaj, édes fiam, majd elfeledtem! Hozd magaddal Keresztanyát is. Siess ... siess ... És Nagyanya nyöszörgése a halott fejénél. A halott felett, aki az előbb még Apa volt, akit Vera már hosszú hetek óta nem keresett szeretetet sóvárgó szívvel a félszer gyaluforgá- csait tapodva ... nem követett, mint a hűség maga kamrától istállóig, istállótól ólig ... s most sehogyan sem értette, miért nem. Csak amikor felfedezte őt Anya a sarokban elfeledten álldogálni, s kiragadta onnan, hideg sötétkék szeme néma parancsolata végre megmozdítani tudta, akkor hasított belé a fájdalom. Kitépte magát az erős karok szorításából, sikoltozva rohant a félszer napfényverte, fülledt melegébe, ott azután leroskadt, vagy elbotlott inkább, ott lelt rá Keresztanya alkonyattájt halottmosás, öltöztetés után... éppen vörösbe fordult az ég alja — hókonyult már. Lehuppant melléje a nagy halom göndör forgácsra, átkarolta, s a régen hallott, a helyzethez éppen nem illő mondókával babusgatta: — Én is pisze, te is pisze, gyere pisze, fogjunk össze! Ő mégis puha melléhez, vállához bújt, mert Keresztanya, bár Anya megözvegyült, gyermektelen nővére volt, igencsak elütött a Vargaczoktól. Szőke haja ugyanúgy szikrázott, mint az övék, de szemöldöke lágyabb vonalú és korántsem vastag, szeme mogyorószín s mióta először nyílott a világra, talán azóta nevetett, pisze orrát mosolygós ajka fölött még meg is ráncolta néha és kacagni olyan jóízűket tudott, mint senki más. Gömbölyű volt, ám fürgelábú — szakácsnő a városi konzervgyárban. A városka szélén kicsi háza-kertje tiszta, mint a parancsolat. Mindig volt a zsebében egy kevés babkávé, azt rágta folyton, mégis olyan illatfelhő lengte körül, akár a lehulló, erjedő gyümölcsöt. Anya mindegyre elfintorította orrát, valahányszor közel hajolt hozzá — nem szólott felőle mégse. Vera most már száraz szemekkel üldögélt a jó melegségben, mint az éppen felszáradó csirke a kotlós alatt, így maradt volna a világ végezetéig akár, de Keresztanya igen fészkelődött, nem lelte a helyét, nem ilyen üldögéléshez szokott ő. — Gyere holtat látni, kis bogaram ... te igazán szeretted — pusmogta. — Ládd-e, reám egész éjszakai virrasztás vár, holnap meg a munka az üzemben, a mindennapi... az élet meg nem áll, nem az, nem bizony. Lesz még holnap, holnapután, azután is... de ő nem tudta sem az időben, sem a várható történések rendjében elhelyezni a jövendőt, mint ahogyan Apát sem fölismerni az ünneplőbe öltöztetett, gyertyával megvilágított valakiben, akit a hirtelen összefutott rokonok álltak körül, csupa pirosarcú, erős, nagy férfi és asszony — és csaknem valameny- nyiük feketében. Valaki odaerőltette őt a fekvő test mellé, hogy az összekulcsolt kezet megcsókolja, amely oly idegenül kifehéredett, hogy amikor végre kiküldték a fullasztóan levegőtlenné vált szobából, csak megkönnyebbülést érzett, nem fájdalmat. A tornác hátul- só küszöbére ült le, összehúzta magát, s riadtan hallgatott. Bent a konyhában hol egyik, hol másik rokon eszegetett a dús ebéd maradékából. Megtudta, hogy születés, betegség, halál mindig rosszkor jön, a legrosszabbkor mégis, ha ünnepen, hogy a Solymárokat aligha lehet értesíteni, szétszéledtek azok a nagyvilágban, ide se érnének a temetésre, kivéve Kálmánt, aki nyomdász a közeli városkában, ha ugyan el nem szeleit azóta ő is, ha megvan még, rá kell bízni a gyászjelentés készíttetését, no meg, hogy a szétszóródott famíliával mégis miként legyen, azt már a rihegős-röhögős Terkára, 43
