Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT BAJCSY-ZSILINSZKY ENDRE - Raffai Sarolta: Veronika: regényrészlet

többiek! Hogy nem bírok meg azzal, amit édesanyám elvár tőlem... Bírnom kellett, bírtam.

— Na látod.

A most következő, ellenséges csend éhesen várta a folytatást. Hallották Nagyanya motozását bentről, Anya odakukkantott, beparancsolta Verát mosdani. Az öregasszony már ágyban volt, görbén üldögélt, összekulcsolt kézzel imádkozott a hátsó szobában, amikor Vera az éjszakai fekhelyéül szolgáló dívány takarója alá bújt s vackot gömbölyített magának.

— Ma sem imádkozol? — nézett oda Nagyanya, homokszín szeme világított, akár macskáé a sötétben.

— Ma sem.

— Nem is végzitek ti jóra ... egyőtök se. Szavam ne feledd.

— Minden este ugyanezt mondja ... csak ezzel fenyeget.

— Minden este az édes Szűz Anya oltalmába ajánlottalak ... mint ma is.

Az elmúlt nap igen fölzaklatta a kislányt. Maga sem tudta, miért szólott vissza, de visszaszólott:

— Van nékem anyám! Élő, eleven ...

Nagyanya sóhajtott. A rózsafuzér gyöngyei-lánca koppantak, csörrentek az éjjeliszekrény lapján, amint a reszketeg kéz odaejtette őket.

— No, ha van, jól van ... Amiként a földön, úgy a mennyekben is — seppegte kevés fogú szájával, szinte hangtalanul, de Vera megértette azért.

Sokáig forgolódott álmatlanul, nézegette a nyitott ablakon át a csillagok rezgését, azok mintha közeledtek, majd távolodtak volna, de akár közeledtek, akár távolodtak, pislogtak sebesen, ahogy az emberi szem képtelen, mert már a nézésükbe is belefájdul, könnyek lepik el. Csak legalább azt tudná az ember, ha már fáj, mi fáj olyan nagyon?

Ferkó állta a szavát. Apával kelt és ment vele mindenüvé, hogy egész nap nem látták. Vera fejés után ébredt, a szokottnál később. Amint felpislantott, a reggel meleg arany fényessége mindjárt elárulta, hogy bizony megkésett, a többiek mind talpon vannak már. Hanem a bögre tej, vajas kenyér ugyanúgy várta a konyha asztalán, mint máskor. Nagyanya a napon sütkérezett békésen, Anyát nem lelte sehol.

Rákérdezett.

— Vesd be az ágyad s menj utána az Anna dűlőbe. Ott kapál — mondta Nagyanya kelletlenül, s mintha csak magának: — Valaki igen megszelídítette az én bakafántos Julisomat, de meg ám.

Bólogatott, mosolygott.

— Hát az állatok? — ámult Vera.

— Mindent elrendezett, úgy indult. Fölér hármótokkal, föl az ... én csak ismerem.

Kemény maradt, szigorú, hanem valamiként mégis megváltozott Anya azon a nyáron.

A szeme nem égetett, nem is sugárzott már, szürke hamu se lepte be, mint Apáét, mégis más lett. Leginkább kőből való. Átlátszatlan, mintha valamikori — csak tegnapi — fényét kölcsönbe kapta volna egyszer... az most vált tulajdonává igazán, beléjegecesítve a szemhéjak óriásivá tágítható eleven keretébe. Szempillái haragos feketéje ugyanúgy, mint a szemöldöké megmaradt, csak éppen játékos árnyékot nem vetett többé írisze mélykékjére. Talán, mert igazi ragyogás híján meghal az árnyékok táncos kedve, s talán a léleké is.

Apa tekintete most már mind a két gyerekét egyforma melegen simogatta, s mintha szürke hamu soha nem lepte volna be barna bársonyosságát úgy fénylett az, csak éppen haloványabban, mint a félszerbeli közös mókázások röpke óráiban. Gyenge mécslángokká lettek, hanem így is mosolygóssá varázsolták a kedves, mogyorószínűre sápadt árnyékarcot.

Egyszer húnyt ki egészen a tüzük azon a nyáron néhány óvatlan pillanatra, amikor megjött Ferkó felvételéről az értesítés. Anya arca ragyogott, mint a nap, Ferkó a falnak tántorodott. Nagyanya se örült, se sírt. Apa lassan hátrált be a szobába s az ablaküvegen át szemlélte a kíméletlen hetes esőben ázó tanyavilágot. A kényszerpihenő nappal heve41