Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT BAJCSY-ZSILINSZKY ENDRE - Raffai Sarolta: Veronika: regényrészlet
— Lehetséges. — Nem lehetséges: bizonyos. Ez törvény. — Más törvény is van, amit írásba senki nem foglal, fiam. A paraszti életé... a becsületé... Mit értesz te ahhoz! Anya, aki az orvos emlegetésére mozdulatlanná dermedt, úgy figyelt, most kieresztette magából a visszafogott levegőt, rámolgatott tovább. Erős karjaival szinte megölelte az asztalt, amint virágos abrosszal takarta le. Kis cserépvázában bokrétát tett a közepére, egy sóhajtásnyi időre még el is gyönyörködött benne. Azután elkészítette Nagyanyának a mosdóvizet s nézte az öregasszonyt keményen, sürgetőn. — Segítsek? Nagyanya bizonytalanul tekintett ki a meleg, nyári este sötétjébe, mire Anya Verát kivülkerítette a küszöbön, s a földig érő kartonfüggönyt az ajtónyílás elé húzta. — Ne féljen, senki nem jön be magát meglesni — mondta fentről, s kilépett a tornácra. A könyöklő felett a kiskert virágágyaiból szippantott jó illatokat ismét. — No, mire jutottatok? — szólott nagysokára, s a hangjában nevetés bújkált. — Mire, mire! Hiszen ez Ázsia! — füstölgőit Ferkó. — Ilyet még nem láttam ... — Nézd meg jól, fiam. — Nem tréfálok. — Az élet kiveti magából azt, aki megáll... nagyapádtól tanultam. Igaza volt. — Őt is korán kivetette, úgy tudom. Az élet. Az örök boldogságba — gúnyolódott Ferkó keserűen. Anya kiegyenesedett, szembefordult velük. A hold éppen hátbakapta, átölelte, délceg termetét csalóka dicsfénybe vonta. — Ha így tudod ... jól tudod. Kivetette bizony ... mert elhagyta magát. — Miattam kár ... énmiattam ne kísárkodjatok — mondta Apa erőtlenül, tétován. Vera a fátyolos hang hallatára megrémült, gyengeségét érezve szíve fölsajdult, Apa mellé vaskarodott hát, ott ült guggon hátát a falnak vetve. De mintha a fiú nem hallotta volna az iménti kérlelő szavakat, Anyának válaszolt. — Mindig úgy tudtam, túlerőltette magát. Hogy nagyot emelt. — Nagyot bizony! Egy zsák búzát. Amekkorát én még ma is ... egyedül is ... — Ugyan, édesanyám! Hiszen maga ... elpusztíthatatlan! Nem tekintheti mércének tulajdon erejét... — S miért nem? — Mert fogalma nincs arról, mi az, napról napra megküzdeni valamivel, ami az embernek, mintha maga is élőlény volna, ellenáll! Legyen az kötelező hajnali fölkelés, megemelni való zsák, megoldandó matematikai feladat! Édesanyám fél kézzel végez el annyit, ami egy átlagos férfit próbára tesz . . . hogyan is érthetné? — kiáltotta szinte kétségbeesve. Anya hallgatott egy ideig, nézte, amint Apa elvékonyodott lábszárait törölgette s a papucsba bújt, hirtelen mozdulattal felkapta a földről a mosdótálat s a vizet hátul kilöttyin- tette a csontszáraz talajra. Fölvetette a fejét, úgy jött vissza. Csak foghegyről szólt rá a fiára: — Te se panaszkodhatsz a testi erődre. Ferkó nevetett. — Hát mégis értjük egymást? Mert arra valóban nem. Csönd. Lélegzetet elfojtó, alattomos, Vera számára érthetetlen. Azután ismét Anya hangja, szótagolva, keményen. — Világéletedben jeles tanuló voltál. — Szorgalmas! — Édesmindegy. — Próbáltam volna nem tanulni! — Talán bizony megbántad? — Én is rettegtem, folyton, örökké... akár a többiek. A boldogabb sorsra kijelölt 40
