Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT BAJCSY-ZSILINSZKY ENDRE - Raffai Sarolta: Veronika: regényrészlet
körül semmit, sokkal inkább befelé figyelt, mint a családjára. Mintha testében valamely ismeretlen, titokzatos változás kezdődött volna, s annak furcsaságai nem engednék másra gondolni őt. Vera sejtette, mi lehet: Apa jobb kezével olykor meg-megnyomkodta bal mellét, mintha az elcsúszott volna s helyére kellene tenni, visszasegíteni valamiként, s oly erősnek látszott ez a szándék, hogy az arca elsárgult belé. — Nem ízlik az étel? — kérdezte Anya gyanakodva. — Nagyon is. — Úgy emlékszem, minden nyári leves közül ezt szereted a legjobban. Az első zöldbab az idén... nehezen sikerült egy főzésre eleget találnom. — Való igaz — hajolt a tányérja fölé szegény, de akkorra már az ujjai is fehérebbekké váltak, mintha egyszerre halovány sárgás-szürke lepedék szállta volna meg őket. Csakhogy ez a szín belül támadt, onnan sápadozott a bőr felszínére. Egy ideig némán eddegéltek, de amint a megfakult kezek eltolták maguk elől a tányért, jelezvén, hogy az újkrumpliból készült, piros lében mezítelenkedő gömbölyűségekből szedni nem kívánnak, Anya is letette a maga kanalát. — Fáradt vagy talán? Ezt a szót részvéttel kiejteni: fáradt, most hallotta tőle kislánya, de tán a többiek is először. Valamennyien felütötték a fejüket, vártak. — Hosszú az éjszaka... kipihenhetem magam reggelig — mondta Apa tétován. — Fuvarosa vagy a téesznek, egész nap bakon ülsz! Apa vállat vont. — Amikor nem zsákolok. Felrakodni, lerakodni... sokszor segítség nélkül... nem farsangi mulatság, Juliskám. Csak a farsangot ne említette volna! Anya piros lett, mintha kicsattanni készülne arcán a feszes bőr. — Nekem könnyebb talán? Úgy gondolod? — Egy szóval se mondtam. — Ezzel a sok növendék-bikával! Hízóval! Hogy a többiről ne is beszéljek... — Panaszkodtam? — kérdezte Apa fátyolos hangon. — Nem. Nem panaszkodtál. — Hogy megkérdeztél mégis... szépen felejtsük el. Anya újra fölcsattant. — Hanem amíg Ferkó el nem végzi az egyetemet... — Ugyan, édesanyám! Azt se tudom, fölvesznek-e — legyintett a fia. — Nem tudod?! Hát hogyan tanultál? — Ahogyan tőlem tellett — akasztotta sötétkék pillantását anyjáéba Ferkó. — Hanem azt mondom... holnaptól édesapám mellett leszek, véle tartok... ssegítek, amit lehet. Sehogyan sem tetszik nekem az ő nyári sápadozása. — Ebben egyetértünk — mondta Anya. — Mert nekem se tetszik. Apa szó nélkül állt fel, a kisebbik mosdótálba vizet öntött, kiment véle a tornácra s hallották, amint egymás után mezteleníti le a lábait, azután lassan beleereszti a vízbe őket. Addig üldögéltek az asztal körül, amíg a friss fejes saláta levelei kókadni kezdtek, akkor Anya összeszedte a tányérokat, az evőeszközt szokatlanul vigyázva, zajt ne üssön velük. Nagyanya görbén ténfergett a konyhában, az asztal viaszosvásznát törölgette tisztára, Vera a mosogatóból kikerült vizes edényeket. Ferkó Apához pártolt, kiballagott hozzá, s bent mindhárman odafüleltek, miről disputáinak a férfiak. — A szíve rendetlenkedik, ugye, édesapám? Apa sokáig hallgatott. — A hátam, meg a mellyem... honnan tudjam én, mi dolog ez? — Orvoshoz kell menni. — Arra gondolni se merek. Majd talán ősszel... betakarítás után... Ferkó nevetett. — Télen-nyáron egyformán jár a táppénz, édesapám. 39
