Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT BAJCSY-ZSILINSZKY ENDRE - Raffai Sarolta: Veronika: regényrészlet
Raffai Sarolta Veronika — regényrészlet — 4—^olymár Vera ma, hosszú évek múltán úgy gondol vissza tanyán élt éveire mint valami titokzatos, paradicsomi létre, amely az idő végtelenségében mindörökre szertefoszlott. Apára, akit egy váratlan szívroham úgy vitt el, hogy búcsúzóul még a kezét felemelni sem tudta, de aki lánya emlékezetében örökre eleven marad. Még a nehéz csizmák tompa dobbanásait is hallani véli olykor, a kapaszkodó sárkoloncoktól súlyos léptekét, látja a fekete kordbársony térden, könyökön megkopott szürke foltjait, a magasan gombolt parasztinget az inas nyakon, a világosbarnára pácolt, zárkózott arcot s azt a tekintetet, amely szeretetet sugárzott és pártfogást ígért némán, szavak nélkül, megbízhatóan, már- már cinkosan a konyha mindig feszült, mindig torkot szorongató levegőjében. Apa csak a kamra, a félszer, vagy az istálló biztonságos fedezékében oldódott. Olyankor vált szeme fényessé, tenyere símogatóvá, ha kettecskén készítették elő az állatok etetését, vagy ha valamelyik szerszám megreparálásához elég volt segítségnek egy gyönge kislányka ereje. Apa szavak nélkül ígért szövetséget, mindigre szóló összetartozást. Bent a házban melegbama, fényes tekintetét szürke homály takarta, ragyogása kihúnyt, bent a házban anya verhetetlen, sötétkék, fekete-cirmos szeme erősebben és biztosabban sugárzott, mint az égen a nap. És Ferkó, a Veránál tíz évvel idősebb bátyó sötétkék, fekete-cirmos szeme ugyanúgy sugárzott, a két rokonszempár össze-összeakaszkodott, úgy nézte egymást, olyan elmerülten, olyan önfeledt gyönyörűséggel, mintha mind a ketten tükörbe néznének mindenki mástól távol, egymagukban. Ő azóta se állja senki metsző-kék szemének pillantását magán, hogy belé ne borzongana. Hiába akar nem figyelni rá, tarkóját mintha hideg fuvallat érintené: ennyi az egész. Egy pillanatig tartó rossz érzés csupán — mindig gyorsan elmúlik —, oktalan szégyenkezésfélét hagyva maga után. F^anem egykor! Valaha, a messze kisgyermekkorban s később, szúnyoglábúvá növekedése idején lépteit összekuszálta, mozdulatait bizonytalanná tette, csetlett-botlott, s folyton attól rettegett, hogy elejti a bögrét, a tányért, a tálat... pedig Anya tekintete, ha csúfondárosra sikeredett bár, talán mégsem nélkülözött egy csepp mindent megbocsátó szeretetet... talán. — Jaj, te lány, te lány... te kis csutka! Te már most egészen Solymár vagy... nem fajzol te a Vargaczokra egyáltalán — mondogatta gyakran, őszinte sajnálkozással. Márpedig mindenki jól tudta azt a rokonságban, mi volt Anya soha nem titkolt véleménye a Solymárokról. Arról a könnyelmű, mindig nevetni kész, a bajból is tréfát varázsoló, valaha igencsak jómódú, ám rohamosan elszegényedett családról, amelynek kötelékéből úgy ragadta el Apát valaha, mint héja a csibét. Mert délceg volt az, jó táncos, melegfényű szeme sötéten ragyogó s talán — leginkább —, mert valamennyi lány szívét megdobogtatta csak a látása is, ha eljött a farsang ideje, s a városkában, a gazdaegylet báltermében a környékbeli fiatalok mind-mind együtt voltak. Megbabonázta ő Apát a sugaras-kék tekintetével, komolyságával, méltóságos tartásával, s már hozta is haza magával a jómódú Vargaczok sok épületet, sok jószágot számláló, piroscserepes, fehérfalú tanyájára, ahol a gyümölcsfák, akácok gazdagon virágoztak, a jegenyék és az eperfák levelet hajtottak éppen, ahol az őszi vetés szárba szökkent már, s a világ zöldbe borult, ameddig ellátott a szem. 36
