Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT BAJCSY-ZSILINSZKY ENDRE - Raffai Sarolta: Veronika: regényrészlet
Aratáskor már a Vargaczoknak vágta a rendet a nótáskedvű, mindig mókára kész Solymár Miklós. így lehetett, így történt. Nagyanya sokáig emlékezett még, bár csak suttogva emlegette, hogy Anya mindig elérte, amit akart, mindig kiharcolta, kiduzzogta magának, amit megkívánt. Ritkábban hízelgett, inkább duzmaszkodott. Vera bűntelenül is bűntudatot érzett, amiért a bohókás, komolytalan Solymárokra fajzott... máskor meg, nagy titokban büszkén nézegette magát a tiszta szoba falitükrében, a félhomályos csendességben és magányban. Bogár szemét, télen se vakfehér bőrének eredendő barnaságát, az arcát, amely inkább komoly volt, mint mosolygós. Igaz, Apát is csak Nagyanya suttogása ismertette bolondos kedvűnek. Hogy hol kopott el az a régi nevetés, miként fogyott el s fagyott meg, azt ha sejtette bár, tudni mégse tudta. Ahhoz kicsi volt az ő esze, kicsi a bátorsága. Arra sem volt elegendő, hogy Nagyanyát olyan igazán megfaggassa olykor, pedig az, szegény, vagy a kemencesut közelében, vagy a házvége napsütötte falánál üldögélt reggeltől estig, ahogy az időjárás engedte. Reumás volt az istenadta, s mintha derékban tört volna el a gerince, olyan igen hajlott. A beszélőkéje meg az idő múltával és kiszolgáltatottsága növekedésével arányosan némult el. A göcsörtös, meggyfából készült, sötétpirosra fényezett bot nélkül alig-alig bátorkodott az ajtón kívülre, s ha emlékezete múltat idézett, azt inkább maga gyönyörűségére, maga bánatára cselekedte. Vera egy igébe font, sötét haját úgy simogatta néha, hogy tán rá se figyelt, mindig ugyanazt a mindent besugárzó, fényes-kék pillantást érezte magán, amelyet valamennyien. A látót, figyelőt, mérlegelőt... szavak nélkül is kordában tartót, megfegyelme- zőt. A kislány nagyapja felől érdeklődött — egyszer, soha többé. Anya idegenül nézett rá, távoltartással, s elfordult mindjárt, hogy csak egyenes hátát mutatta felé. — Nagyot emelt, s megszakadt benne valami — mondta kelletlenül. — Régen meghótt, nem ismerted. — S hogy ő nem rezdült: — A halottak pedig nyugodjanak — tette hozzá kis szünet után ridegen. Valami kevéske meleget mégis föltalált hol Apába, hol Nagyanyába kapaszkodva, különösen, ha ennek sötétkék kötőjéhez érhetett, vagy amannak meleg hónaljához bújhatott, mert havas-nagy telek idején szánkóval vitte őt Apa a messzi iskolába betűvetést tanulni. Szívébe csak akkor sajdult belé a kicsiny korban mellőzöttek soha el nem múló fájdalma, ha Ferkó hazatért szünidőre a városi gimnáziumból. Ferkónak nem kellett melegséget koldulnia, kiügyeskednie, őt úgy vette körül az anyai szeretet, mint a levegő. Hát hiszen fiú volt, tetőtől talpig Vargacz... nem egy semmi kis csutak, késői, bátortalan, egyszálbél... Keménykötésű volt, büszke tartású, mosolygósabb hajlamú Anyánál, mégis egyetlen szóval csípni tudott, akár az ostorszíj. Számított is az! A vakarcs kisleánykák legénysorba lépő bátyjaik mellett mindenütt halovány, csetlő- botló árnyékok a családban, a kitelt, pirospozsgás, szőke arcok-hajak pedig úgy szikráznak, érnek a meleg nyári napfényben, akár a megéledt, földre szállt csillagok. Érettük ring a búza, kel a cipó, az ő kezükbe adja mézes gyümölcsét a faág. A világ, s a Vargacz-tanya rendje természetesnek és elfogadhatónak bizonyult volna a kis csutka Solymár Vera ítélete és ösztönei szerint, ha Apa nem válik őhozzá hasonlóan árnyékszerűvé, lassúvá, halovány barnává, már-már jelentéktelenebbé, mint tulajdon kisleánykája, hogy szavát venni sem igen lehetett, holott a tőle tanult dalok még nem haltak ki az emlékezetből egészen... Hamarosan megtanulta: ott bent a kiszámított, megmért komolyság, a szigorú, a támadhatatlan, itt kint, Apával a szelíd incselkedés olykor-olykor... a visszafogott, leginkább titkolt nevetés... ez a rend a Vargacz-tanyán, s meglehet, az egész világon. Ez a rend biztosította számára mindig egyazon időben az ételt, frisset, jóízűt, változatosat, ez a napi háromszori mosdást, esténként kötözködésig, lábakat combtőig, a szomba37
