Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT BAJCSY-ZSILINSZKY ENDRE - Csengey Dénes: Még egyszer ugyanott: elbeszélés
Engem talált el, utoljára énhozzám ért, utolsó mozdulatával engem keresett — gondolta reménykedő hevületben, de a falat nem lehetett hazugságra csábítani. Nagyapjának ökle nyomát mutatta, de neki csak a nevét. * * * Miután behordott mindent, paradicsomot, paprikát és hagymát lopott a szomszédos szőlőből, lecsót főzött só nélkül, zsír nélkül. A kutya már nem volt vele, ezért amikor elkészült, csak megkóstolta, és rögtön kiöntötte a ízetlen ételt. Megtöltött egy demizsont vörössel, nagyot ivott belőle vacsora helyett, aztán fordult párat a présházban. Kipróbálta a széles ágyat, odakönyökölt az asztalra, megbámulta a két negyvennyolcas magyart. Hátára vette a puttonyt, meghordozta, letette, járatta kicsit a prés medvéjét, belekezdett egy halk üdvözlégybe, aztán vörös arccal letépte a falról a Mária-képet, az ajtóhoz ugorva belevágta az ereszkedő sötétségbe, és vizsgálta sokáig a rendehozott tanyát, mint egy kifütyült komédiás. — Holnap nekiállok, kinyűvüm az akácot — mondta hangosan. — Megigazítom a nádat a tetőn. De tudta már, hogy abból nem lesz semmi. A tűz mellett ült az öregedő estében, verset motyogott, elhallgatott. Dúdolt, fütyüré- szett, azt is abbahagyta. Méter magasra nevelte, megharagította a lángot, aztán hagyta, hogy megroskadjon a tűz, elfátyolozza a parazsat a hamu, és ahogy magához delejezte tekintetét a mélyülő vörös fény, lassan belecsendesedett az éjszakába a szívverése. Ruganyos, nyers ágat dugott a hamu alá, amikor felizzott a vége, kiemelte és megsuhogtatta, nehogy kialudjon a szentjánosbogámyi parázs. Aztán köröket rajzolt a sötétbe, tüzes görbéket, hullámot, villámformát, érverés vonalát az éjszaka elektrokardiogrammjára, lerajzolta Ferenc Jóskát, a házat a gazdátlan tenyéren, az üzekedő katonát, a házat a gazdátlan tenyéren, lángoló tetővel, a természetrajzi szertár csontvázát kalapáccsal, sarlóval a kezében, a kocsiderékalja részeg ördögöt. A nevét is odaírta. Felállt, egyre suhogtatva a parazsas végű vesszőt, templomot rajzolt vele, megfeszült szenteket, ránduló női testet, görbe hátú öregembert borozni a diófa mellé, hurokban csüngő öregasszonyt a diófa ágára, izzadt, szédült, remegett, és riadó bizonyossággal tudta, hogy igen, ennyi, ez az egész, neki erre futja, gyorsan gyógyuló sebeket vágni a sötétségen, szünet nélkül, ameddig bírja, a levegőbe rajzolni magát tűzzel egy tanteremben, zajos kocsmasarokban, villogó szemű fiúk között, a síró Anna karjában, mindenütt. Ezt jó volt hinni, emelőszél volt a gondolatban, feszítőerő, mint a vibráló parázsvonalakban, csak nagy, széles ívben, mert nedves a fa, és sietve és pontosan, mert a bot rövid, gyorsan végigég. * * * Éjfélre elfogyott a fa, hiába támadt addigra fütyülő szél, gyorsan behunyta szemeit a tűz. Még nem akart lefeküdni, fogta hát a baltát, és fel, a dombhát felé indult a sötétben, tüzelőt szedni az akácosban. Lámpája nem volt, de nincs is arra szükség, a száraz ágat a lábával találja meg az ember, csak utána kell hajolni a reccsenésnek, vigyázva, nehogy tövis szaladjon a szemgödörbe. Ismét a ruganyos készenlét testében. Lassan ment, cserkészve, torkában ott feszült a rekedt nevetés. A bokrokat apró, gyors mozdulatokkal hárította szét, és finoman engedte összecsapódni maga mögött, azt játszotta, hogy el kell ejtenie a fákat, időnként nagy erővel odavágott egy törzshöz, és bólintott, ha telibe találta. Az indafonadékokkal elbozótosodott törpe vadont, amely délelőtt feltartóztatta, most nem látta, de hallotta, mert a szél rázta, zörgette az erdőt, tájolhatóvá tette, ahogy keresztülhúzott rajta, a szélcsatornák ösvényeket mutattak meg az arc érzékeny bőrének. 32
