Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Hegyes Zoltán: Venyigenapló
leszek sokkal okosabb, mert hol U. néniéket, hol a másik két partit, a kettő közötti szünetben pedig a lakókat szidja. Ő ennek a vállalatnak meglehetősen régi dolgozója, rakodó volt a szállításnál, de másfél évvel ezelőtt autóbusz-baleset érte, folyamatban van a leszázalékolása, csak itt dolgozhat, ha nem akar elmenni a cégtől. Egy óra után elálmoso- dunk, nem kell sokat biztatni munkatársaimnak, hogy aludjak egy keveset. Alszom is, másfél órát — kitűnő biológiai vekkerem van, jó évtizede magamtól ébredek, amikor csak kell —, mivel fogalmam sincs róla, mennyi hátrányom származik majdan ebből. Ébredve, friss levegővel jóllakni, kisétálok a ház elé, megsimogatok egy fekete macskát, focizom néhány kaviccsal. A két lány — U. néni és E. — is alszik, a portapultra borulva. Kihozom a regisztert, én imám a későnjövőket, ha jönnének, de már nem jön egy sem. Négy órakor sudár, vállig érő hajú, megnyerő arcú — amolyan svéd típus — farmemadrágos lány jön kézenfogva egy szintén szőke férfival — szemmel láthatóan apa-leánya; felkapják a portásfülke elől a tejes, kakaós flakonokkal teli kék ládát, hangos „Jó reggelt”-tel mennek el előttem. A büfések. Felrázom a két lányt, S.-t is. Restellik, hogy elaludtak. Érdekes, én nem. Lassan kelnek a lakók, álmosak, morogva köszönnek, csoportosulnak a büfé előtt — várják a kávét —, kisebb-nagyobb társaságokat alkotva elkülönülnek a társalgó egy-egy pontján, cigarettáznak, keveset beszélnek, sokan haladnak el a porta előtt, kezük felénk lendül, koppan a portapult, a lakószobák kulcsait dobják elénk. A három épületben három különböző kulcskarikát használnak — így csak a kulcskarikákon lévő számot kell észben tartani addig, amíg a helyére rakom. Könnyű munka. Negyed hat múlik, amikor egy fiatalasszony jön, öltözőkulcsot kér tőlem, nem tudom, melyik az, E. adja oda neki, tőle tudom meg, hogy a hölgy G., a minket váltó parti vezetője. Az I. épület folyosójáról egy valószínűtlenül sovány férfi kerül elő, inge kihúzva a nadrágból, köszön, jön egyenesen a főportára. Ő N., G. partijának egyik tagja. Pontban fél hat van, amikor bemegyek a szobámba, átbukdácsolok tévés-mosógépes-centrifugás dobozaimon, — ezekben vannak a ruháim, könyveim, papírjaim, kézirataim. Tiszta törülközőt keresek, gyors, éppencsak tisztálkodást szolgáló zuhany, lefekszem; s a hatórai híreket már nem hallom. Tizenharma- dika van, augusztusban, Világos gyásznapja; születésnapja — kilencvenöt évvel később természetesen — Sz. K.-nak, az egyik p.-i termelőszövetkezet főmezőgazdászának, legjobb barátomnak. Ezzel a gondolattal alszom el. (aug. 13.) Fél tizenkettőkor ébredek, a szobabeli csapnál mosakszom. Előkeresem a legkevésbé összegyűrött nadrágomat, kockás zakót, piros inget veszek hozzá, végigtapogatom magam — igazolvány, bérlet, cigaretta, pénztárca, golyóstoll, zsebkendő a helyén —, kilépek a folyosóra. Mivel majdnem szemben van a szobám az övével, nem lepődöm hát meg, hogy a főnököt látom elsőnek, amint irodája ajtaját nyitja. Köszöntjük egymást, ő bemegy a szobájába, becsukja az ajtót. Őszintén szólva vártam, megkérdezi, mik a tapasztalataim az első szolgálat után —, de ha itt ez nem divat, ám legyen. A főportán bemutatkozom G.-nek — erre hajnalban nem került sor —, és újságot kérek tőle. Ad, de megjegyzi, hogy : „Nálunk csak a Főnök szokta elkérni az újságot, vagy a közművelődésiek, de azok be is viszik magukkal.” Valami olyasmit morgok, hogy nem lesz kevesebb a betű abban a lapban, ha én is elolvasom, s cigarettázva átfutom a három újságot. Mire végzek, nyitva az étkező, ahogy visszaadom a lapokat, kérdem G.-t, hol van a közelben vendéglő, ebédelnék. Mondja, menjek nyugodtan az étkezdébe, ebédelhetek pénzért, á la carte. Tornaterem méretű, tiszta, önkiszolgáló rendszerű étterem, húslevest, pirított májat eszem vegyes savanyúsággal, huszonhat forintot kér tőlem a hölgy a kasszában. Éhezni már nem fogok — állapítom meg ebéd közben. Ahogy elfogyasztottam, elköszönök G.-től a főportán, s kilépek a ház előtti verőfénybe. Velem szemben kétméteres kőkerítés, jobbkézre az utca folytatódik még vagy százötven méteren, balra egy kőhajításnyira a hosszú utca, amelyiken busszal először idejöttem. Kimegyek a félig megépült új villamospálya mellé, átellenben, ameddig a szemem ellát, kicsiny, egyforma, egyszoba-konyha- spájzos, húszas évek végén épült úgynevezett városi kisházak tömege. Egy-egy sorházban nyolc lakás, közöttük kétméteres járdásított átjárók — ezt már majdnem hangosan mondom, a fővárosnak ebben a kerületében (tudtommal) három ilyen „lakótelep” van, kettőt 52
