Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Herceg János: Bácskai puszták, történetek
de megmondom, ahogy van, nem tűröm a menyemet. Pedig nekem a kutyához sincs egy rossz szavam. De amikor látom, hogy kihasználja a fiamat, ő meg csak fújja a cigarettafüstöt és olvas, elönt a méreg. — Ne azt mondd, mama — vág a szavába az öreg nyugdíjas. — Mondd azt, amit az igazgató ajánlott. Hogy építsünk mink is magunknak egy villát, erkéllyel és emelettel, mint olyan sokan még. Mondom, uram, énnekem soha az életembe egy krajcár adósságom nem volt. Öreg koromra kérjek hitelt, mint ezek a mai fiatalok, akiknek a füle sem látszik ki az adósságból? Azt már nem! Nem bírnám álomra hunyni a szememet. És jó is nekünk itt kint. Ha kinézünk, jobbról a napraforgó, balról a kukorica, és arra meszebb a kék ég alatt a militicsi templom tornya. Feláll, úgy mutatja nekünk is a messzeséget, a bácskai puszták zavartalan csendjében. * * * Szép lombos park széléhez fut be az autóbusz Sztapárra. A fák között rálátni a sétányra, amelyen jobbról és balról földbeásott támlás padok vonulnak végig, míg középen, a kör alakú betonon, amely mögött két lépcsővel magasabban emelvény is van a zenekarnak, jó időben táncmulatságokat, bálokat rendeznek, s olyankor papírszerpentin folyik végig kéken és pirosán a fák koronáin. De a hangulat akkor is idilli, amikor nem szól a szaxofon, és a fiatalokat sem látni sehol, hanem idegenek, átszállók, várakozók ülnek egy-egy pádon a madarak füttyét hallgatva. S aki nemigen járt Sztapáron, ebben a nyolcezer lakost számláló híres-nevezetes nagy faluban, s csak az autóbusz ablakából kukkant egy pillanatra a parkba, mint én, azt minden alkalommal meglepi ez a városias idill a park oázisával. Mert nekem például gyerekkoromtól fogva nagyon sokáig maga a rejtélyes vad idegen- ség volt ennek a Zombortól alig tizennyolc kilométerre fekvő falunak a népe. Már ahogy leszálltak a vásártéri kisállomáson, mintha azt az állomást külön, csak nekik építették volna, s jöttek végig hangosan és kicsit mindig érdes torokhangon beszélgetve egymással, valami kihívó, agresszív, erőszakos éllel, s fekete kalapjukat, amelyet a tetején kereken benyomtak, hetykén hátratolva a homlokukon, már abban is volt valami fenyegető fölény. Persze előítéletből és a rossz hírükből eredő gyanúnak is része volt benne, hogy idegenkedve néztem őket, ahogy gyermekkorom utcáján, a Dob utcában lármás zsinatolással végigmentek. Ezt a rossz hírüket őseik hagyták rájuk, akiket a török hódoltság után Apatin mellett, Bukcsinovóra és Vranjesvóra telepítették egyrészt a százötven éves parlagot feltörni, másrészt fegyveresen védeni a déli határokat. A rendezetlen birtokviszonyok és a zsold gyakori elmaradása miatt azonban úgy éltek ezen a határrészen a szerbek, ahogy tudtak. Megtámadták a kincstári ménest, gulyát, nyájat, kiszakítottak belőle egy-egy darabot, és hazahajtották. A pandúrokat, akik üldözőbe vették őket, lefegyverezték, elkergették, a kirendelt katonaságot pedig sortűzzel fogadták, s aztán eltűntek a rétekben. Félig-meddig különben is nomádok voltak még, Rákóczi forradalma után, amelyben nagy vérveszteségük volt a császáriak oldalán, inkább csak kunyhókban húzták meg magukat, mint akik nem számíthatnak biztonságra. Egy éjszaka, 1750-ben erős katonai kordont vontak a két falu köré, és megkezdődött az erőszakos kitelepítés. Most se hagyták magukat, fegyveresek szálltak szembe a császári katonákkal, s főleg egy Tara Lazic nevű fiatal határőr harcolt elszántan és kitartóan. Nem is hagyta elfogatni magát, hanem amikor a túlerővel szemben mégis megadásra kényszerült a két falu népe, Lazic eltűnt az apatini erdőben. Száz párt — sto pari — telepítettek a Telecska aljába, egy sík, termékenynek látszó pusztára, ahol se víz, se erdő, se betyárt bújtató ingoványos rét nem volt. Egy ideig erős katonai felügyelet alatt álltak, aztán amikor már látszott, hogy megnyugodtak a bő termést hozó földön, feloldották a zárlatot. Különben is kellett a katonaság, kitört a hétéves háború, minden fegyverforgatásra alkalmas férfit kivittek a határokra. 46
