Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Herceg János: Bácskai puszták, történetek
Ott tűnt ki aztán hősiességével a korábban erdőbe menekült Tara Lazic, úgyhogy tiszti rangot kapott, s Mária Terézia kihallgatáson fogadta és egy drágakövekkel kirakott karddal ajándékozta meg. Lazic diadalmasan vonult be az új faluba, Sztapárra, kardját sokáig ereklyeként őrizték a községházán és Latinovics alispán a megye adminisztrációjának nyelvi vitájában úgy hagyta meg a szerb ügyvitel jogát Sztapáron, mint valami külön előjogot. S attól fogva kezdte magát a falu népe úgy érezni, mintha tizennégyezer holdas határa egy kis köztársaságot képezne. * * * Mivel német és magyar falvak vették körül, nyelvi önállósága a községi ügyek vitelében, kifelé még külön színt adott Sztapámak. Benn autochton közösségben élt a nép, ott alakult ki a szőnyegszövés sajátosan sztapári népművészete, s bár népviseletét még az első világháború után levetette, sok minden másban, például csodálatosan szép siratóénekekben őrzi ma is népi múltját. De aki nem akart a földön maradni, mesterséget szeretett volna tanulni, annak úgy készítette elő könnyen és természetesen az útját, hogy idegenbe adta. Hiába voltak már jó iparosok és előzékeny kereskedők a békebeli Sztapáron, az inasnak készülő gyereket legszívesebben Apatinba küldték, ahol a magyar mellett németül is megtanul. Különben is divat volt már a századforduló idején a gyerekcsere szép szokása. Szentivánnal és Doroszlóval tartottak fenn testvéries kapcsolatot, s utóbbival a barátság aligha legrégibb, hiszen a magyar szabadságharc váltakozó hadiszerencséje idején bátran és készségesen siettek egymás megsegítésére. Erről a híressé vált véd- és dacszövetségükről feljegyezték, hogy legtöbbször nem találtak mindjárt megértésre a bevonuló katonaság parancsnokainál. Hogy a frontok között két falu népe régesrég különbékét kötött, s ezt meg is akarja tartani, mert ez náluk hagyomány, ez végül mégis, a legdühödtebb harcok idején is tiszteletet keltett. A gyerekeiket nemcsak nyelvet tanulni küldték magyar és német falvakba, de miután erre legalkalmasabb idő az iskolai nyári szünet volt, a munkát is megtanulták, a szokásokat is megismertették velük. — Ne halljam, hogy lusta voltál — bocsátották útjára a magukét, s fogadták be helyére a vendéggyereket, akinek valószínűleg ugyanilyen intelmeket kötöttek a lelkére, úgyhogy valóságos versengés következett be a gyerekek között. A felnőttek pedig egész életre szóló barátságot kötöttek. Szorult helyzetükben bizalommal fordultak egymáshoz, az anyagi megsegítéstől se zárkózva el. Lakodalmakra, disznóvágásra és más nevezetesebb eseményekre jártak el egymáshoz. Ha volt egységes bácskai konyha, a fűszerek egyforma használatában, hát alighanem így terjedt el. Es így alakult ki a munka rendje is látástól vakulásig. Ősi, patriárkális életformájukon talán ma sem változtattak. A családi zadruga intézménye a legutolsó időkig fennmaradt. Roskatag aggastyánok uralkodtak még nem is olyan régen a népes családokban, s mindenben övék volt a döntő szó, amit ellentmondás nélkül illett tudomásul venni. A német gazda ötvenéves korára rég bérbeadta földjét, s az egész gazdaságot a fiának, maga meg a ház előtt pipázott. A magyar is meghúzta magát ebben a korban a kisházban, legföljebb a darabka szőlőben kapirgált, mivel a csak kicsit nagyobb tehetőség úgy kívánta, hogy az ember a saját borát igya, akármilyen bicsaknyitogató, savanyú vinkó volt is egyébként. A második világháború után annyiban változott a helyzet, hogy most már nem Apatinba, Hódságra vagy Szentivánra mentek szakmát tanulni a fiatalok, hanem Sztapárra. Persze nemcsak a jó iparosok híre vonzotta például a doroszlóiakat Sztapárra, hanem a nyelvtanulás könnyebbsége is. így hát ha magyar szó is elhangzik a fák között, a betonon lejtő párok között olykor-olykor, azon se csodálkozik ma már senki sem. Persze a Dob utcában se vonulnak most már olyan hosszasan és hangosan a sztapáriak, de hiszen Dob utca sincs már. 47
