Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Herceg János: Bácskai puszták, történetek
És akkor öltötte legnagyobb méreteit a kivándorlás. Nemcsak Amerikába ment el szerencsét próbálni a szegény ember, miután potom áron eladta pár hold földjét, hanem át a Dunán Szlavóniába, Szerémségbe is. Mert az itteni egy holdjáért ötöt kapott a dályai hegyen túl, s lenn Vukovár alatt. A gazdasági élet ugyanakkor fellendült, s mind nagyobb lett a hiány munkaerőben. Az ármentesítéshez idehozott bukovinai csángókat próbálta meg letelepíteni a vármegye. Ötezer holdat ki is osztott közöttük a kulai kincstári pusztából, a többieket Bánátban telepítette le a kormány. A bácskai nagybirtok igazában akkor alakult ki. Mert a viszonyokban járatosabb és pénzzel rendelkező emberek megvették a mélyen fekvő, a zöldámak örökké kitett földeket a tájékozatlan parasztoktól, s aztán maguk álltak oda szorgalmazni az ármentesitést. Csendes osztályharc ment végbe, s áldozatai a szegényparasztok voltak. Mert a rendi vármegye után a polgári társadalom is megtalálta az elnyomás és kizsákmányolás eszközeit. * * * A puszták régi, nagybirtokot jelző neve a második világháború után legföljebb az öregek nyelve hegyén jelent meg még egy darabig. A fiatalok már második, meg nyolcadik meg tizedik gazdaságról beszéltek. A változó világ másféle értékrendszerének megfelelően. Pedig csak most lehetett volna igazán pusztáknak nevezni az óriásira nőtt birtokokat, amelyek gyakran öt-hat uraság földjét foglalták magukba, közös igazgatás alá, úgyhogy átnyúltak több község határába. A költő, Aleksa Santic nevét viselő mezőgazdasági ipari kombinát Baba-pusztát, Fem- bach Károly birtokát tartotta meg központjának, miközben a gazdaságok Zombor, Baj- mok, Csonoplya, Őrszállás meg Nemesmilitics alá érnek. Persze a munkások is különböző helységekből valók. Akit Bajmokon vesznek fel, azt nem lenne értelme a csonoplyai gazdaságban dolgoztatni és fordítva. De előfordul, hogy a szükség megbontja ezt a megszokást. Pillanatnyilag az a helyzet, hogy a kombinát központjában több a kinn lakó, mint az odavalósi. Különben is rossz a szó, hiszen itt nemigen vannak őslakosok. A munkások négyötöd része máshonnan került ide, s a régi Baba-puszta cselédeiből már csak néhány nyugdíjas maradt. Munkában megrokkant öregemberek, akik időközben felköltöztek a régi cselédlakásokból újabban épült házakba, miközben a gyerekeik, sőt az unokáik már szétszóródtak különböző helyekre, még Nyugat-Németországba, vendégmunkára is. Az egyik futóbabbal benőtt gangon testes öregember ül és dohányt vág. Szép aranysárga leveleket fektet egymásra, egyik kezének összeszorított ujjaival lenyomja a szűzdohányt, mint amikor az asszonyok a húslevesbe való finom tésztát metélik, s egy nagykéssel vágja. — Negyven esztendeje vagyok ezen a pusztán — mondja, s biztat, kínál, gyújtsunk rá az illatos dohányból — de én még trafikot nem szívtam. Volt itt egy kertész, még a régi világban, telecskai volt, az tanított meg engem dohányt termelni. Azóta is a magamét szívom. A ház eléggé megviselt. Közvetlenül a háború után épült, hordalékanyagból, vékony falakkal, rossz ablakokkal. — Jó ez nekünk. Mikor idekerültünk, 1937-ben a feleségemmel, mint fiatal házasok, milyen boldogok voltunk, hogy kaptunk lent egy szobát a Brazíliában, így hívták a hosszú cselédházat, és közös konyhát. Aztán tíz évvel később, mikor tehenész lettem, vagyis sztocsár, ideépítették nekünk ezt a kis házat. A konyhából kijön kék babos ruhában az ugyancsak kövér felesége, főzőkanállal a kezében, s kitódul utána a paprikás illatos felhője. — Mikor az uram három év előtt nyugdíjba ment, azt mondta az idősebb lányom, akinek az ura állatorvos, ő meg a bankban dolgozik, azt mondja, jöjjenek be hozzánk Zomborba, mama. Majd építünk lenn az udvaron lakást maguknak. Megköszöntük a meghívást, de azt mondtuk, mink már csak itt halunk meg. Most már itt is van temető, nem úgy, mint régen, úgyhogy gondjuk se lesz velünk, ha meghalunk. A fiam is hívott, 45
